A két főhős közül a cím ellenére Rastignac tűnik fontosabbnak. Az elbeszélő általában az ő szemszögéből láttatja az eseményeket, az ő karrierjének indulását követhetjük végig, az ő küzdelmei, kétségei állnak a cselekmény középpontjában, sőt a történet elején az elbeszélő Rastignac„nevezetes megfigyeléseit, okosságát és vágyait” jelöli meg forrásaként.

Rastignac Julien Sorelhez hasonlóan törekvő, sikerorientált fiatalember, gyengébb az akaratereje, kevésbé tehetséges, mások segítsége sokkal nagyobb szerepet játszik az életében. Amíg Julien Sorel láthatólag maga irányítja sorsát, addig Eugène de Rastignac inkább sodródó személyiség, mások könnyen tudják befolyásolni döntéseit, és bár benne is vannak romantikus vonások, alkatából hiányzik a Julienében meglévő tragikum.

A kezdetben kifejezetten szimpatikus, jóravaló fiatalember viszonylag gyorsan alkalmazkodik a világhoz, hogy érvényesülhessen. Erkölcsi gátlásait némi tusakodás után „levetkezi”, és bár Goriot iránti őszinte szeretete mindvégig megmarad, képes kisebb-nagyobb aljasságokra is. Ha tüzetesebben elemezzük sorsát, tulajdonképpen Rastignac fokozatosan minden bűnt elkövet, melyet a hagyományos erkölcs (a Tízparancsolat) tilt, hisz a csalás, hazugság (szegény anyjától és húgától kicsalja utolsó megtakarított pénzüket – „lopás”), paráználkodás mellett közvetve még egy gyilkosság részesévé is válik.

Az erkölcsi értelemben vett lefelé haladás az ő esetében is a társadalmi felemelkedés útját jelenti. Beauseant-né segítségével megnyílnak előtte a nagyvilági társaság szalonjai, nagynénje tanácsára szeretőt tart, nagyvilági életet él, egyetemi tanulmányait félbehagyja. Kísértetiesen egyezik nagynénje igazsága („a világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége”)Vautrin igazságaival (hogyan keletkeztek a vagyonok a „fent” világában).

Mivel Rastignac mindenütt a bűnnel kerül szembe, illetve tapasztalja, hogy az erkölcsös, becsületes élet nem kifizetődő (Goriot sorsa, saját lehetőségei, lakótársainak sorsa), legyűri kételyeit, lelkiismeret-furdalását. Egyetlen szempontot azonban figyelmen kívül hagy: Beauseant-né kifakadását csalódása okozza, Vautrin okoskodása pedig nem más, mint a bűnöző egyoldalú önigazolása (mivel mindenki bűnös, miért lenne bárki kivétel). Mindemellett Rastignac „útnak indulása” hosszú folyamat, fokozatosan jut el érzelmeinek elrejtésén, mások kihasználásán át végső döntéséig, teljes metamorfózisáig, a társadalomnak szóló hadüzenetéig („Most kettőnkön a sor!”).

Hogy átalakulása mennyire tökéletes, azt a regényciklus más műveiből (A szamárbőr,A Nucingen-ház, Ingyen komédia,1846; Az arcisi képviselő,1847) lehet látni: ezekben a művekben elhízott, velejéig romlott, unott pozőrként, (Nucingennel együtt bonyolított) kétes üzleteken meggazdagodott emberként bukkan föl, aki szeretője lányát veszi feleségül, és igazságügy-miniszter lesz. Fantasztikus karriert csinál tehát korábbi, fiatalkori önmagát teljesen elveszítve. Mindezek nemcsak egy jellegzetes életutat mutatnak, hanem az író mély emberismeretéről, társadalomismeretéről és nem utolsósorban pesszimizmusáról árulkodnak.

Goriot apó útja a fiatalember dinamikusan felfelé ívelő pályájával szemben a folyamatos lefelé haladásé, leépülésé. A valaha gazdag ember (aki vagyonát ügyességének, jó üzleti érzékének köszönheti, mely azonban szintén nem mentes némi erkölcstelenségtől – ezt Langeais-né leplezi le Beauséant-né szalonjában) Lear király „polgárváltozata”, a szeretet „szenvedélybetege”. Eleinte ő is rejtélyes és titokzatos, mint Vautrin, de míg a bűnöző váratlanul lepleződik le, addig Goriot sorsa, élete fokozatosan válik ismertté.

Az első véletlen találkozás után Rastignacot érdekelni kezdi öreg szomszédja, majd megismerkedésük után egyfajta barátság, szövetség alakul ki köztük (Rastignac még Vautrinnal szemben is védelmébe veszi Goriot apót, Goriot pedig Rastignactól reméli lánya boldogságát, ezért támogatja kapcsolatukat).

Goriot lányai iránt érzett szeretetének áldozata. Egész életében lányai boldogsága volt a célja (különleges nevek, gazdag hozomány, jó házasságok), s mindent ennek rendelt alá. Megrendítő fájdalommal kell azonban látnia, hogy minden igyekezete ellenére lányai boldogtalanok, életük tele van csalódásokkal, vélt és valós sérelmekkel, kudarcokkal, ráadásul nem szeretik őt, s utolsó filléreiből is kiforgatják, valósággal kizsigerelik.

Tönkremenetelét nemcsak panzióbeli feljebb és feljebb költözése jelzi, hanem fizikai leépülése is. A kezdetben jólöltözött, gáláns úr elhanyagolt külsejű, kócos, csipás szemű vénemberré változik (így Vauqer-né sem akar már férjhez menni hozzá). Lányai nemcsak kihasználják, hanem el is fordulnak tőle, élete utolsó napjaiban teljesen elhagyatottá válik, sőt még temetésére sem mennek el. Sorsa nemcsak a „feleslegessé váló” öregek sorsa, hanem értelmetlen is: mindent adott és semmit sem kapott, a halál megváltás számára, hiszen élete szenvedéssé változott.