A XX. század első felének költészeti megújulása szorosan összekapcsolódott Babits Mihály (1883–1941) nevével. Nemcsak azért, mert befogadta a korszak szellemi áramlatait, és mert a Nyugat egyik szerkesztőjeként az új irodalom szellemi vezére volt, hanem mert – ahogy Németh G. Béla megállapítja – „arról írt a hazai irodalom feladatainak és lehetőségeinek általa fölismert vetületeiben, amiről az európai literatúra java az emberi értelmet és célt keresve, az emberi értéket és valóságot védve írt.”

A népnemzeti irányzatot váltó modern, esztétikai és tartalmi értelemben is a XX. századi világot kifejezni és értelmezni akaró irodalom vezéregyénisége volt. Műveltsége és ízlése kétezer év irodalmának és kultúrájának átfogására tette alkalmassá, az európai szellem értékeinek átmentését ugyanúgy alapfeladatnak tekintette, mint az újítás fontosságát.

Ha Adyt tekintjük a magyar költészetben a szavak megújítójának, akkor Babits a mondat megújítója. Költészetének legjellemzőbb sajátossága a gondolati-filozófiai mélység, a meditatív attitűd, amely nem hiányzik a korábbi magyar lírából (Arany, Vörösmarty), és amely a lét értelmezéséhez segítségül hívja a modern ember megannyi problémáját.