A látnoki költészet legjelentősebb darabja A részeg hajó című költemény. A terjedelmében is jelentős mű a szimbolista költők, de a szimbolizmus utáni modern költők számára is programverssé vált. Rimbaud pályáján korai versnek számít, 1871 szeptemberének végén íródott.

A mű maga konvencionális képet állít az olvasó elé, az emberi sors hajó-szimbóluma az elvágyódás érzésének megjelenítőjeként az ókori előzményekig nyúlik vissza.

A címben egy igazi toposz, a hajó jelenik meg, bár szokatlan jelzővel. A részegség, a mámor, a hétköznapokból, az átlagéletből kiszakító állapot az egész vers alapmotívuma. Ebben Rimbaud valójában Baudelaire A utazás című versét követi.

Nyilvánvaló, hogy a mámort, a részegséget a gáttalan szabadság öröme okozza, ezt már a vershelyzet is egyértelművé teszi. Az elszabadult és egyes szám első személyben daloló hajó, amely már itt azonosul a lírai alannyal, sőt maga a lírai alany, a „vizek szabadja” lett, s megkezdődik a a szabadság nagy kalandja.

Az első szerkezeti egység az 1–5. versszak. A vidám felelőtlen első mámor képi és hangi ábrázolása a metaforák és szinesztéziák révén valósul meg. Az egység végén megjelenő metaforaelem (gyermekagyakban) érzékelteti a kép általános voltát, a világra, az életre való ráeszmélés általános mámorát.

A következő, igen hosszú szerkezeti egység (6–17. versszak) a kalandok és tapasztalatok bemutatása. A szakaszt kezdő időhatározó („Azóta”) az idősíkokkal való finom játék kezdete, az időben torlódó és egymást váltogató pozitív és negatív – de egyformán jelentős – elemek az ellentétekből épülő teljes valóság élményét keltik. Az egész egység rendkívül expresszív. Az áthajlások, az intenzív hang- és színhatások, a taszító és vonzó képek váltakozása, a gondolatritmus együttesen eredményezik ezt a hatást. Még a hétköznapi csodák és a hétköznapi boldogság elemei is megjelennek egy pillanatra ideiglenes nyugvópontot hozva.

A harmadik egységben (18–21. versszak) újra feszültté és extatikussá válik a hangulat. Újabb lírai alany jelenik meg: „Ímé ez vagyok én!”, s bár megőrződik az alapszimbólum, a nyomatékos kiemelés mégis önvallomássá teszi a verset.

Ezekben a versszakokban a veszély, a kegyetlen és fájdalmas élmények dominálnak, amelyek a szabadság és az állandó újdonságigény, a „veszélyes és érdekes élet” örök és éppen ezért kedves velejárói. A kulcsszavak: hőség tűzvesszeje, bíbor lég izzó tölcsére, Pokol.

Éppen ezek az élmények által kínált mámor teszi lehetetlenné a visszatérést a biztonságos, de zárt kis világba, melyet itt Európa jelképez.

Megjegyzendő, hogy a 21. versszak más fordításban épp ellenkező gondolatot sugall. A legismertebb és valóban gyönyörű Tóth Árpád-fordítás, amely az elemzés alapjául is szolgált, meglehet, hogy egy tévedésen alapul. A

„s kit újra s újra vár a kék és merev távol:

megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!”

ugyanis nem szó szerinti fordítása az eredeti szövegnek. Pontosabban adja vissza az eredetit Kardos László változata, mely a visszavágyódás érzetét kelti:

„én örök bújdosó a kék ég horizontján,

sajnálom Európa kivénhedt földjeit.”

A zárlatban új idősíkként jelenik meg a jövő, amely még felveti ugyan a gyermekkorba való visszavágyódás örök nosztalgiáját, de a végső konklúzió kizárja ezt:

„Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,

nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,”

Rimbaud további pályáján nemcsak költészetében, hanem életében is bizonyította ennek igazságát. Hiszen csak meghalni térhetett haza Franciaországba.

A vers kezdeti lelkesültsége elégikusra vált. Fájdalmas csalódott, lemondó hangnem rekeszti be a költeményt.

programvers: olyan költői alkotás, amelynek funkciója van: egy tétel, esztétikai elv vagy irodalmi program ars poetikus kifejezése; különösen az avantgárd irányzatok kedvelik elméleti és gyakorlati célkitűzéseik megfogalmazásakor

toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot