A három lányt (Irina,Mása és Olga – a három nővér) jószerivel csak nevük különbözteti meg, ábrándozásuk (Moszkva, a régi Baszmannaja utca), álmodozásuk (a vidéki unalmas élettől való megszabadulás) üres nosztalgia (miként üres és idétlen fecsegésnek tűnnek Tuzenbach ideái is a munkáról, a jövő társadalmáról). Jellemző, hogy mindhárman szinte felvillanyozódnak a hír hallatára, hogy új csapattest érkezett a városba. Versinyin ezredes azonban házasember, s egzaltált, idegbeteg felesége miatt nemcsak, nem lehet reménybeli partner, de társasági embernek sem az igazi.

Ibsen, Strindberg dialógusai feszültek, vibrálóak, Csehov hőseinek a párbeszédei viszont üresek, semmitmondóak. Vitáik álviták, céljaik nevetségesek, értelmetlenek. Felesleges emberek önmaguk és a világ számára is, csendesen vegetálnak (Csebutikin doktor, Kuligin tanár, AndrejProzorov).

Csehov drámáinakújszerűsége nem az ibseni analitikus módszerben, hanem a színfalakmögött történő eseményekben rejlik: a tragikus szituációk nem a színpadi konfliktusban érik el tetőpontjukat – a nézőnek nincs is lehetősége a beleélésre –, hanem a „színpadon kívül”. Szoljonij és Tuzenbach párbajának csak lövéseit halljuk, és csak később tudjuk meg, hogy ki az áldozat. Nem tudjuk sajnálni azonban sem Tuzenbachot, sem Irinát (menyasszonyát), mert egyetlen szereplő sem képes tragikusan megélni az eseményeket. Csehov alakjai nemcsak üreslelkű emberek, hanem önzőek és korlátoltak is. A három nővérszereplőit a tűzvész sem tudja elborzasztani. Csak azt érzik, hogy néhány napig kizökkentették őket megszokott hétköznapjaikból. Önzésük a dialógusokban is megnyilvánul: a szereplők „elbeszélnek” egymás mellett, mindenki csak saját monológjait ismétli, hiányzik belőlük a megértés, az egymásra figyelés (Natalja Ivanovna).