Ady költészetének hangsúlyos eleme a lírai én „jelenléte”. A lírai én áll a középpontban, minden tőle kap jelentést, hozzá képest értékelődik fel vagy le. Nemcsak a szerepversekben, szerelmes versekben, hanem az általánosabb témájúakban (tájversek, magyarság-versek, forradalmi versek, háborús versek) is erőteljes a szerepe. Ez az átéltség, szuggesztív empátia személyessé, szubjektívvá teszi Ady költészetét, hasonlóan Petőfi, József Attila, Pilinszky János lírájához, de nem azonosítja a költőt és a lírai beszélőt.

A költő sok tekintetben jelentősen megújítja a magyar lírai hagyományt. Újító törekvés érvényesül szerelmi lírájának szubjektivitásában, erotikus motívumaiban, a testi kapcsolat megjelenítésében (Léda-versek).

Forradalmi és háborús költészetében újszerű a társadalmi rétegek, csoportok differenciáltabb megjelenítése, a társadalmi változások összekapcsolása a szellemi, művészi radikalizmussal, a személyes és a közösségi (egyedi és általános) szféra szintézise, a specifikusan magyar és az egyetemes összekapcsolása, az idősíkok szintézise (a jelen problémáinak megoldása gyakran összekapcsolódik a múlt átértékelésével, újraértelmezésével és a jövő alternatíváival).

Istenes lírájában is erőteljes a személyesség. A modern ember szkepsziséből, meghasonlásából, csalódásaiból sajátos hit épül föl, melynek paradox állapotmeghatározása egyik híres költeményének címe: Hiszek hitetlenül Istenben.Istenes költészetében egy sajátos változási folyamat figyelhető meg: a harcos, ironikus-gúnyos „ateizmus”-tól vezet ez a folyamat az említett paradoxonon át a megtalált, „zsoltáros-bűnbánó” hitig (A Sion-hegy alatt, Hiszek hitetlenül Istenben, Istenhez hanyatló árnyék című versek). Fellelhetők a klasszikus vallásos-istenes líra elemei (bűn, bűntudat, megváltás, kegyelem, könyörgés, istenvárás, istenkeresés), melyek Ady modern miszticizmusával, sajátosan egyéni kultuszával ötvöződnek.

A kuruc versek és az istenes versek világára is jellemző az a fajta újítás, melynek lényege a forma és a stílus, illetve a vers tartalmi üzenete közötti feszültségteremtést. Ady tudatosan választja e műveihez az archaikus formákat, a régies nyelvet, ugyanakkor verseinek témái, problematikája modern, XX. századi; az új kor emberének kérdései, félelmei, szorongásai fogalmazódnak meg bennük. Újszerűek azok a versei, melyeknek témái hagyományosan jelen vannak az irodalomban, de Ady szimbólumaival, asszociatív képiségével új módon fogalmazza meg ezeket: szegénység-gazdagság ellentéte (pénz-versek); élet és halál ellentéte, a létértelmezés kérdései (élet-halál versek, létharc-versek); a táj, a természet ábrázolása (látomásos tájversek).

Általánosan érvényes Ady költészetének újításaira a vers képi világának és nyelvének a megújítása. A jellegzetes, rendszert alkotó szimbólumvilág a látványos, erős képiség (metaforák, szinesztéziák), a retorikai alakzatok (ismétlések, felsorolások, refrén, tautológia, figura etymologica, halmozás, ellentét) sokfélesége, az egyéb stíluseszközök (evokáció, allúzió, zenei elemek – hangszimbolika, alliteráció, áthajlás stb.) állandó használata, az egyéni szóalkotások együttesen adják e líra egyediségét, stílusának sajátosságait. Mondattani szempontból Adyra a mellérendelések és az igés mondatformák túlsúlya jellemző. A halmozások, ismétlések mellett ezek is hozzájárulnak a vers dinamizmusához, intenzitásához, a verskompozíciók filmszerűségéhez.

Jelentős költészetének formai változatossága is. Az európai és magyar költészet hagyományos vers- és metrikus formái mellett Ady gyakran alkalmaz szokatlan, új vagy éppen ősi formákat is. Strófaszerkezeteiben gyakoriak a páratlan számú sorokból vagy nem egyforma hosszúságú egységekből álló szakaszok, gyakori a sorok szótagszámának ingadozása, a félsorok alkalmazása. Metrikai szempontból Ady költészete igen sok vitát váltott ki. Egyes értelmezések szerint Ady verseinek ritmikája ősi ritmusokkal, a hangsúlyos-magyaros versritmus változataival mutat rokonságot, erősen kötődik a népköltészethez (zenei ritmus, tagoló ritmus), illetve az élőbeszéd ritmusához (a versmondatok ritmikai tagolása a beszédritmushoz igazodik). Más értelmezések szerint Ady költészetére a szimultán ritmus jellemző, az ütemhangsúlyok határai gyakran időmértékes képletekkel esnek egybe. Király István a jambikus ritmus egyéni változatát mutatta ki Ady költészetében (ún. Ady-jambus).

Allúzió : utalás a műben valamilyen meg nem nevezett fogalomra, eseményre vagy személyre; a szándékos ráutalás értelmét a megfejtéssel nyeri el.

Enjambement : áthajlás (fr.); a költészetben a versmondat és a verssor határának eltérésén alapuló költői eszköz, a gondolat nem ér véget a sorvégen, hanem „áthajlik” a következő sorba vagy szakaszba.

Evokáció : „felidézés” (gör.); olyan stílusfordulat, amely felidézi a hőst vagy szereplőt a befogadó számára.

Figura etymologica: (lat.) szóismétléssel, tőismétléssel létrehozott alakzat, pl. „Halálnak halálával halsz ”

Szimultán ritmus: olyan versritmus, amely egyidejűleg két verselési rendszerben is érzékelhető.

Tautológia : „ugyanannak a mondása ” (gör.); valamely fogalom vagy gondolat azonos jelentésű szavakkal történő megismétlése; a köznyelvi használata stílushiba.

Szinesztézia: „együtt érzékelés” (gör.); szókép; különböző érzékszervekkel felfogott ingerek hangulati azonosságon alapuló sűrítés, pl. „lila dalra kelt egy nyakkendő...”

Ady-értelmezések, Iskolakultúra, Pécs, 2002

H. Nagy Péter: Ady-kollázs, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003

Balogh László: Mag hó alatt, Tankönyvkiadó Vállalat, Bp., 1977

Lukács György: Ady Endréről, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1977

Kenyeres Zoltán: Ady Endre, Korona Kiadó, Bp., 1998

szerk. Kabdebó Lóránt: Tanulmányok Ady Endréről, Anonymus Kiadói és Szolgáltató Kft., Bp., 1999

Fóti József Lajos: Ady Endre világirodalmi jelentősége és egynémely adalék az élettelen magyar irodalmi élet mélységéből, "Irodalom" Kiadó, Bp., 1931