A hat strófából álló, keretes szerkezetű versben egyszerre jelenik meg a szerelmes férfi vallomása a bukásával, legyőzöttségével számot vető költő önértékelésével. A bensőséges, intim hangvétel, a sorok nyugodt ritmusa, a versmondatok viszonylagos hosszúsága (egy szakasz egy mondat), a rímelés (a a x a), a hangszimbolika (pl. 2. versszakban) lassúvá, monotonná teszik a szöveget. Egy magát öregnek érző, beteg ember szavai ezek, akinek egyetlen menedéke fiatal kedvese. Nagy hangsúlyt kap a versben a beszélő elhagyatottsága, „öregsége”, betegsége („Lázáros, szomorú nincseim”; „S nézz lázban, vérben, sebben”; 4. szakasz), a megszólító forma és a panasz szavai az ő személyét helyezik előtérbe.

A számvetés-versek hagyományainak megfelelően szemben áll múlt és jelen, azonban a múlt nem pozitív ellenpólusa a jelenbeli állapotoknak. A sok „hajh, jaj, baj” felsorolás szójátéka a múlt „dicsőségét” is eljelentékteleníti, a múlt nem konkretizálódik sem tettekben, sem történésekben, csak keserű hivatkozások utalnak a „régi szép időkre” („Búsan büszke voltam a magyarra”;„Egy Isten sem gondolhatná szebben, / Ahogy én gyermekül elképzeltem”). A legerőteljesebb kép az első szakasz ismétlődő második sora. A lázáros jelző a megalázott-meggyalázott bibliai alakot idézi, és a beszélő jelenbeli helyzetének kifejezője. A jelen külső állapotait is egy erőteljes jelzős szerkezet („aljas világ”) mutatja. Ebben a létállapotban egyetlen menedék az asszony, az asszony életben tartó szerelme (4. versszak). A népies szóalakok (pl. vóna), az egyszerű és a több szótagú rímek (vóna – szólna; kincseimre – nincseimre – tincseimre), a népies fordulatok (pl. „Te vagy a szívem kedve”), az ismétlések magát a szöveget is egyszerűsítik: a költő mintha tudatosan törekedne a búsongó magyar nóták, népdalok hangulatának megidézésére is.