A költemény 1907. február 24-én jelent meg a Budapesti Naplóban, szerzői hely- és időmegjelölése: Páris, február. Második verseskötetének – Vér és arany– cikluscímadó verse. A ciklusban szereplő versek közül rokonítható Sötét vizek partján, a Mi mindig elkésünk című költeményekkel, illetve más tematikájú versekkel is (pl. Harc a Nagyúrral, Egy párisi hajnalon, illetve Magyar jakobinus dala, A fajok cirkuszában).

A tizenhét ötsoros strófából álló költemény három nagyobb egységre tagolódik:

A költő ún. létharc-verseinek alapszituációja a beszélő magányossága, az egyenlőtlen, vereségre ítélt magányos küzdelem a misztikus-mitikus-szimbolikus istenségekkel, fantom-lényekkel. Fontos eleme e verseknek a patetikus hangütés, a harc időtlenné (e versben – a „gyalázatos jelen” – „kicifrált köd-jövendő”) és végtelenné („Bibor-palástban jött Keletről”,„Szent Kelet”,„Ó-Babilon ideje óta / ... /Ott járhatott egy céda ősöm”, „Száll Keletről tovább Nyugatra”) tágítása. A szöveg és „cselekményesség” szaggatottsága, a lírai és epikus jellegű beszédmód keveredése a balladákkal mutat rokonságot.

Az ős Kaján is ilyen „balladás” költemény. Fő vonása az erőteljes színpadiasság: a küzdelem ember nélküli világban folyik, a kocsmaasztal mellett nincs más, csak a két küzdő fél; a harc színpadi kellékei a bíbor-palást, a rossz zsakett, a feszület, a két gyertya, a bor, a vér. Az ős Kaján vizionált szimbolikus alak: Kelet mitikus költő-király-istene, attribútumai (bíbor-palást, zeneszerszám) és megnevezése (Korhely-Apolló) is erre utalnak. Távoli, ősi, mitologikus alak (neve lehetséges, hogy a Káin név torzítása). Hasonlóan a disznófejű Nagyúrhoz (Harc a Nagyúrral), a költő „saját” istenfigurája (a mámor istene). E látomásfigura motívumai egyesítik az ősi, keleti (~ magyar) mítoszvilágot az ókori görög mítosszal (Apolló, Dionüszosz) és a keresztény mitologémával (a név, a bor és a vér motívumai). Olyannyira összetett, jelképes alak, hogy igen nehéz eldönteni, ki ő valójában, sőt nem válik azonosíthatóvá a második egység könyörgő, fohásszerű monológjában sem.

A megszólítások igen változatos viszonyt jeleznek beszélő és megszólított között – „Nagyságos úr, kegyes pajtásom”,„Apám” és ötször „Uram” –, ugyanakkor új motívumként jelenik meg a bűn a 12. versszakban („...S lelkem alatt / Egy nagy mocsár: a förtelem.”,„a biztos romlás”). A második egység létösszegző jellegű. A lét elveszett, elvesztegetett értékeinek (anya, szerelem, eszmék, költészet) – Balassi istenes verseivel rokon – felsorolásával az „ős Bizony”, a romlás, bukás, bűn áll szemben mint következmény, mint elkerülhetetlen sors. A vers fő motívuma a harc; a küzdelem nem más, mint egy végtelenné nagyított-tágított tivornya, utolsó áldomás. A küzdő felek viszonyában már a verskezdetben megfogalmazódnak az egyenlőtlenség, az alá-fölérendeltség ellentétei, melyek a nyolcadik és az utolsó két szakaszban egészülnek ki:

A bemutatásban és a második rész önértékelő monológjában a pozitív jelentéstartalmak csak az ős Kajánhoz, illetve a beszélőn „kívüli” személyekhez, dolgokhoz kapcsolódnak (pl. anya – „szent asszony”, Léda – „áldott legyen”,„Szent korcsma-ablak”,„egy pár álom-villanás”,„Egy-két buja, új nagy dal”). A beszélő önmagához csak negatív jelentéstartalmú szavakat, a hiány, a veszteség, a bűn fogalmát társítja (pl. nehéz, meddő, fejfájás, kisajtolt, kósza, elhasznált, bolond, bús, förtelem, romlás, csömör, irtózás, fonnyadt). Erős stílusértékük, az ellentétes hatást felfokozó jellegük (a következetes önleértékelés kifejezésére) és nagyobb számuk végképp „elbillenti” az egyensúlyt. A tizedik strófában szerepel a vers leggyakrabban idézett sora, egy kétségbeesett kérdés-felkiáltás: „Mit ér az ember, ha magyar?”. Ez az egyik alapmondata a költő magyarság-verseinek: a léte értelmét kereső, küldetésében, céljaiban elbizonytalanodó ember identitásproblémája összegződik benne.

A vers értelmezését nehezíti a szimbolikus-metaforikus, a versben nem értelmezett fogalmak, utalások nagy száma. Bár a harc kimenetele nem kétséges, nem teljesen világos, miért is folyik, mi a tétje. A hasonló témájú versek (Harc a Nagyúrral, Egy párisi hajnalon) világával összevetve megállapítható, hogy ez a mű alapvetően önértelmező, létértelmező, értékkereső, sajátosan negatív (válság-) ars poetica.

A harc, a szembenállás Ady alapállása volt minden kérdésben, e versben pedig a harcos magatartás értelme és lehetősége kérdőjeleződik meg. A pillanatnyi létállapotban – az Életen „kívül”, álom és hit nélkül, pénztelenül, megcsömörlötten, betegen, Kelet és Nyugat „határán” – minden megkérdőjeleződik, minden érték (élet, szerelem, alkotás – művészet, hit, magyarság) bizonytalanná, súlytalanná válik, ugyanakkor fölerősödik a lét egyetlen bizonyosságának tudata: a bűné, bukásé, romlásé. Ez vezet el a teljes önfeladásig, a kapitulációig: „Uram, én megadom magam.” Válságvers Az ős Kaján, a filozófiai értelemben vett lét válságának a költeménye.