A Sion-hegy alatt (1908) című vers az ellentétek, ellentmondások verse. A szinte kegyeletsértő képek – Isten ráncos kezű, fázó, kegyes öregúr, hosszú, piros betűkkel foltozott kabátjában, olyan, mint egy varázsló – váltakoznak a pátoszos, biblikus képekkel („S lángoltak, égtek a kövek”,„Minden lépése zsoltár-ütem: / Halotti zsoltár.”) és az istenkereső ember könyörgésével, olykor egy szakaszon belül is. A vers másik szintje a beszélő személye. Az Istennel találkozó felnőtt ember gyötrődik és kínlódik, mert nem tudja megszólítani az Urat. A gyermekkori istenképzet (jóságos, öreg bácsi) komikus, ugyanakkor a beszélő kétségbeesetten kutat emlékezetében a „gyermeki ima” után, mellyel megszólíthatná az „arcát bekönnyező” Istent.
A vers – sok más költeményhez hasonlóan – egy eseménysor (látomás), melynek idő- és térviszonyai nem konkrétak („Nyirkos, vak őszi hajnalon, / Valahol Sion-hegy alatt.”). A találkozás múltbeli, ezt jelzik a múlt idejű igealakok. A múltidejűség csak a vers utolsó mondatában változik jelenné, melynek nyilvánvaló funkciója a bűntudat állandóságának, a megváltatlanság jelenbeliségének az érzékeltetése. Az én-versekhez hasonlóan e költeményre is a beszélő felnagyított, „mitikus magányossága” jellemző.
Blaszfémia: kegyeletsértés; magasztos dolog kigúnyolása.