Ady Endre háborús versei - Az eltévedt lovas

Az eltévedt lovas című vers képi világa szinte megfejthetetlen. A titokzatos, valahonnan érkező és valahová tartó lovas szimbolikus alak, de jelképisége többértelmű. A lovas egyrészt a harcos, a katona alakját idézi, de rokonítható a bujdosó kuruc alakjával („hajdani”) is. A valahonnan és valahová nemcsak térben, hanem időben is értelmezhető. A kísérteties, szinte mozdulatlan jelen világában („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak.”; „Kísértetes nálunk az Ősz”; „Alusznak némán a faluk”) fölbukkanó múltbeli „eltévedt lovas” maga is kísértet. Azonosítani nem lehet, nem válik láthatóvá.

A bizonytalanság, sejtelmesség mellett a második és harmadik szakasz előtérbe állítja a jelent (most és itt), de az idő és a hely nem válik konkréttá. A köd, az Ősz, a November szavak is inkább a bizonytalanságot, sejtelmességet fokozzák. A természeti környezetre, a térbeli viszonyokra utaló szavak (erdő, nádas, sűrű bozót, domb-kerítéses sík, pőre sík), az emberi környezet hiánya („És hírük sincsen a faluknak”, „Alusznak némán a faluk”) és csak az utalásban szereplő ember („S fogyatkozott számú az ember”) látszólag bőséges információmennyiség, mégis ugyanazt a nyugtalanító bizonytalanságot erősítik, mint az időbeliség szavai. A többes szám első személyű beszélő („nagyapáink óta”, „Kísértetes nálunk...”) sem helyezhető el a vers világában, nem lehet tudni, hogy ki ő, és kiknek a nevében beszél.

A költemény legkülönösebb szakasza a hatodik. A felsorolásban olyan szavak és fogalmak kerülnek egymás mellé és azonos nyelvtani helyzetbe, melyek között nincs logikai kapcsolat. Még azok is, amelyek ismétlődnek vagy a vers korábbi szavaival, fogalmaival kapcsolatba hozhatók, sem teremtenek tiszta viszonyokat. Kik a „hajdani eszelősök”, a láncolt lelkek, netán maga a lovas is, esetleg a jelen embere, a beszélő is közéjük sorolandó? A félelmet érzékeltető szavak (riadoznak, rémei, lapult, kísértetes, bújva, dideregve) kiegészülve a homály és sötétség (vak, téli, süket köd, köd-guba, novemberes, ködös, múlt századok köde, nincsen fény, nincs lámpa-láng, köd-bozót) és a veszélyre utaló szavakkal (vérzés, titok, új hínárú út, ordas, bölény, nagymérgű medve) komorrá, félelmessé teszik a vers hangulatát.

A meghatározó köd-motívum, az üres, ember nélküli világ, a lovas hangsúlyozott otthontalansága, kiúttalansága, állandó ügetésre (keresés?) ítéltettetése, a veszélyek, az útvesztőszerű világ az emberi lét elveszettségére éppúgy utal (egyetemesség), mint – a tájelemeket „beazonosítva” más versek „magyar tájaival” (A magyar Ugaron, A téli Magyarország, Kocsi-út az éjszakában) – a magyarság kiúttalanságára, pusztulására.