(1855-89): költő, író, hírlapíró, a 19. sz. -végi irodalmi ellenzék legtehetségesebb lírikusa Vajda János mellett. Világnézetére és munkásságára erősen hatott Schopenhauer filozófiája, bár pesszimizmusa ellen állandóan küzdött s szabadulni igyekezett tőle. Lírájában leleplezte a züllött, műveletlen úri osztályt, s a hozzá törleszkedő kicsinyes pesti polgárságot, bírálta kora társadalmának embertelenségét s a hiv. politikát. Egyéni nyomora és az érvényesülésért vívott küzdelmei nyomán támadt kiábrándulása, panasza, szenvedése és álmodozása azonban gyakran szólalt meg elvontan. Sokszor keresett vigasztalást a vallásban, látta a társadalmi visszásságokat, de kiutat nem talált, belenyugvást, megadást hirdetett. Szerelmi költészetében, félredobva a polgári képmutatást, elsőnek énekelte meg a társ. számkivetettjeit (Perdita-dalok). Világnézeti nyugtalansága, a szimbólumok és hangulatok iránti érzéke a 20. sz. -i modern költészet egyik előfutárává avatják. A magyar írók közül az elsők között fedezte fel a 19. sz. -i orosz realisták munkáit, elsősorban Tolsztoj és Turgenyev műveiért lelkesedett. Az ő hatásuk érződik prózai munkáin, melyek közül kiemelkedik a züllő dzsentrit élesen leleplező, de saját élhetetlen, álmodozó egyéniségét is bíráló önéletrajzi jellegű Apai örökség c. kisregénye, a századvégi magyar kritikai realista próza egyik előfutára.
