Jelenet az előadásból A klasszikus drámai szerepek közül Relling doktorképviseli a rezonőrt. Lényegében Ibsen szócsöve, bár az általa képviselt világszemlélet mellett a többieknek is van valamiféle igazságuk. Nem áltatja magát, a helyzetet tisztán látja. Pontosan tudja, hogy az „erőszakos világboldogítás” csak tragédiához vezethet. „...egészen kellemesen lehetne élni, ha az ilyen tolakodó világboldogítók békén hagynának bennünket, szegény ördögöket, és nem akarnák számon kérni rajtunk az eszményeket” (5. felvonás, záró rész).

Relling betegeit is ennek szellemében kezeli. Alapelve: „Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük.” Az alkoholista Molvikkal elhiteti, hogy démon szállta meg. Hjalmart megnyugtatja és táplálja önbizalmát. Ő biztatja, hogy találmánya majd forradalmasítani fogja a fényképészetet. Az eszmények fontosságát természetesen elismeri, hiszen ezek nélkül élni értelmetlen. De az eszmények és a valóság áthidalhatatlan szakadékát is ismeri, ezért nem kárhoztatja az esendő embert, ha csupán az ábrándozásig jut. Az élethazugságok hozzátartoznak az élethez. Relling inkább a kisszerű életet választja és választatja, mint a nagyszerű halált. Ezért is dühös Gregers „beavatkozására”, amelynek egyetlen eredménye egy gyermek halála.

Sörbyné az idősebb Werle jelenlegi házvezetőnője. Sorsa abban hasonlít Gináéra, hogy a ház ura szerelmes belé, abban azonban eltér, hogy nem titkos szerető, hanem feleség lesz. Werle természetesen továbbra is gazdag ember marad, de élete alkonyán és a vakság közeledtével inkább ápolásra szoruló öregember, mint társ. Alig fog változni kettejük viszonya a házasságban. Sörbyné szerető gondoskodása azonban átsegítheti a végső nehézségeken.

Sörbyné megérti Gina helyzetét, ezért is támogatja őt és lányát, tiszta szívvel és jószándékkal.

A sors furcsa fintora, hogy Gregers, aki Hjalmar és Gina házasságán kéri számon az ideális kapcsolatot, éppen apja és Sörbyné viszonyában kénytelen azt felismerni.