Jászai Mari az athéni színben Éva alakja jelentett talán a legtöbb értelmezési problémát a Tragédiaelemzőinek. A pszichologizáló értelmezések hangsúlyozzák Éva Ádám melletti passzivitását, azt, hogy sokszor nem áll Ádám mellett, vagy épp szemben áll vele (a 4. színben társadalmi szinten, a 8. színben társadalmi-politikai szinten, a prágai színben a magánélet szférájában). A szerző életéhez kötődő értelmezések Éva gyakori értetlenségét, ellenszenvességét kapcsolatba hozzák Madách sikertelen házasságával, magánéletével is.

Egyes színekben úgy tűnik, mintha Éva külön utakon járna nemcsak Ádámmal, hanem a megjelenített világgal szemben is. Ez utóbbira a legélesebb példa a londoni szín zárójelenete, ugyanakkor a 13. színben egyáltalán nem jelenik meg! Éva nem tud, nem szakadhat el a Földtől, hiánya ebben a színben szimbolikus. Éva a „Föld gyermeke”, mitologikusan „maga a Föld” (vö. Gaia), nincs helye az Űrben. Ezt erősítik azok a motívumok, események, melyek jelzik, hogy Éva „valamit megőrzött a Paradicsomból”. Lehet, hogy ez Ádámmal szemben Éva korlátozottságát is jelenti, hisz nincs meg benne Ádám szellemisége, eszmeember volta. Kísérője, követője Ádámnak, de gyakran ő képviseli a józanságot, a realitást is, s a legtöbb esetben ő indítja Ádámot új utakra, ő ad hitet és erőt Ádám megújulásához.

Ádám idealista, Lucifer racionalista, Évarealista. Míg Lucifer és Ádám csak viszonyaikban nyerik el teljességüket, addig ő maga a teljesség. Ádám és Lucifer vitáiba sosem kapcsolódik be, nem érvel, nem vitatkozik. Jellemző módon a történelmi színek során ő csak Ádámmal beszél, csak vele kerül kapcsolatba, Luciferrel nem, ellenben többször képes tönkretenni Lucifer „örömét” (pl. athéni szín). Ez azt jelenti, hogy egymást kiegészítő ellentét csak Ádám és Éva között van, Lucifer és Éva viszonyában csak a szembeállítás lehetséges, melyben az „összekötő kapocs” Ádám.

Ádámmal való szembenállása többszintű. Lényeges, hogy míg Ádám folyamatosan öregszik (a 14. színben már botra támaszkodó aggastyán), addig Évaörökké fiatal, vagyis állandóan megújul, mint a Föld, a természet. „Újjászületései”, kortalansága a realitás mellett természetességgel is párosul. Ádám fennköltsége, állandó érzelmi hányódásai, szellemi gyötrelmei Évát nem érintik, az ő szenvedései testiek, nagysága lelki vagy morális (athéni szín, római szín, bizánci szín, londoni szín). Természetességéből, józanságából következően ő mindig az adott „kor gyermeke”, mindig tud alkalmazkodni s a kor feltételei közt élni.

Legfőbb vonása azonban szépsége.Ádám egyrészt mindig benne ismeri föl „a Nő”-t, másrészt azonban (s ez a jelentősebb) Éva magát a szépséget, az esztétikumot, a művészetet szimbolizálja. A londoni szín haláltáncjelenete és az Úr 15. színben Éváról elhangzó szavai is ezt támasztják alá. Az Úr szavai Éva szerepét végképp az ádámi–luciferi szintre emelik, s azt is jelzik, hogy az ő létezése is a magasabb rendű értelem megnyilvánulása.

A főszereplők viszonyrendszerében tehát egymást kiegészítő ellentétek (szintézisek: Ádám Lucifer, Ádám [Éva] Úr, Lucifer Úr) és egy egymást kizáró, egymással valódi viszonyban nem lévő szembenállás létezik (Éva és Lucifer). E viszonyok „leírhatók” az antik filozófiákban is fölbukkanó négy „őselemmel” (arkhé) is. Az égi, éteri Úr a levegő, az „égből fényt hozó” Lucifer a tűz, az égtől a teremtésben „elválasztott”, a földet megtermékenyítő víz Ádám, s az éghez is és a vízhez is kötődő föld Éva szimbóluma. Mindhárom főszereplőről megállapítható, hogy önmagukban és viszonyaikban is jelképes alakok. Nem személyek, nem magatartásformák megtestesítői, hanem az ember, az individuum világhoz való viszonyulásának, létének jelképei.