Az ember tragédiája számtalan szereplője közül kiemelkednek a központi alakok – Ádám, Éva és Lucifer – és az Úr. A mellékalakoknak egy-egy epizódban van jelentősebb szerepük, a vezérszólamokat mindvégig a főszereplők képviselik, s vannak visszatérő szereplők is (pl. a Föld szelleme).

KULCSFIGURÁK: ÁDÁM, LUCIFER

A főszereplők egymáshoz való viszonyai alapján a különböző kritikák, értelmezések több alternatívát is megfogalmaznak. Hagyományos értelmezés szerint a mű két kulcsfigurája Ádám és Lucifer. Az ő vitájuk, az ő kettősük határozza meg a cselekmény menetét, melyben Ádám a kezdeményező, mindig ő igényli a továbblépést, a változást, s Lucifer teremti meg ennek lehetőségét.

BELSŐ VITA

E szerint az értelmezés szerint e két alak szimbolikusan egy belsővitamegjelenítője.Ádám a mindenkori haladás, a változás igényét képviseli, Lucifer szkepszise, pesszimizmusa ezzel áll szemben. Ádám aktív, Lucifer passzív, Ádám a mindenkori új eszme megfogalmazója, Lucifer kételkedik és tagad, de nem gátolja meg Ádámot, nem beszéli le választásairól. Aktivitása Ádámot tragikus alakká teszi, Lucifer pedig a kívülálló, szemlélő rezonőr. Ádám eszmeválasztásainak minden esetben a szabadság az alapeszméje. Hisz a világ megváltoztathatóságában, vele szemben Lucifer a determinizmust és a megváltoztathatatlanságot képviseli.

Kettősük elválaszthatatlan. Egymást kiegészítő-ellentétek nemcsak a tekintetben, hogy Lucifer állandóan cáfolja Ádám érveit. Szembenállásukbanpárhuzamosságok is észrevehetők. Lucifer föllázad az Úr ellen (1. szín), s éppígy lázad Ádám is (3. szín), de az ő lázadása folyamatos: a történelmi színekben újból és újból megfogalmazott eszméi a luciferi igazságok folytonos megkérdőjelezései. Kétségtelen, hogy Ádám következetességében, megátalkodottságában Lucifer olykor „magára ismerhet”.

Viszonyuk a cselekmény kibontakozása során átalakul: a kezdetben egyértelműen Ádám felett álló Lucifer fokozatosan egyenrangúvá válik ellenfelével, s az utolsó színekben már társa Ádámnak. Az, hogy olykor Lucifer kineveti Ádámot, nem emeli őt Ádám fölé, kajánsága, gúnyolódása sokkal inkább az adott szituációhoz (Ádám adott helyzetekben bekövetkező bukásához) kötődik, s nem ellenfelén nevet. Nevetéseiből inkább a keserűséget és az önigazolást lehet érezni.

ÁDÁM ISTEN ELLENI LÁZADÁSA

Lucifer és Ádám kettőse a Tragédiaszereplői viszonyrendszerében csak egy rész. Lényegében a szembenállás és az azonosság, párhuzamosság jellemzi a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatukat is. Ádám „történelmi kalandozásai”, eszmeútjai Isten elleni lázadásának állomásai is. A kiűzetéskor megfogalmazott tétele – „Ön magam levék Enistenemmé” – határozza meg választásait, döntéseit. A megszerzett kiváltság, mely egyben a bűn is, Ádám számára a szabad akaratot jelenti, a választás és döntés szabadságát. Mindvégig a maga útját járja, az isteni szándéknak nincs szerepe sorsának alakításában és alakulásában.

E lázadás csúcspontja a 13. szín (Az Űr), mely az Isten hatalma (territóriuma) alóli végső szabadulás lenne. Az isteni szférából való kiszakadás azonban nem sikerül, „tetszhalál”-ából a Föld szelleme visszahozza a világba. Ezt a döntést tehát nem ő hozza meg! A véggel való szembesülés (14. szín) elkeseríti, s arra készteti, hogy föladja Istennel szembeni harcát, bár még tesz egy kétségbeesett kísérletet (öngyilkosság), hogy „álmai megvalósulásá”-t megakadályozza. A 15. színben azonban épp az Úr szavai intik, hogy útjai mégsem értelmetlenek, mindezek egy magasabb rendű szándék és akarat okán szükségszerűek.

Az Úr szavai, a korábbi színekben fölismerhető intelmei (a Föld szellemével való találkozások, Éva áldozatának elfogadása az athéni színben, Péter apostol alakja a római színben, Lucifer hamis ékszereinek átváltozása a londoni színben) azt sugallják, hogy Ádám álomútján Isten (a 2. színben mondott szavaival ellentétben – „Ádám, Ádám! elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.”) soha nem hagyta el az embert. Az isteni kegyelem motívuma ez, mely számos bibliai történetben is jelen van (pl. Jónás próféta története). Az Úr tehát nem hagyja el teremtményét, homályos-izgalmas záró mondata magasabbrendű értelmet ad az emberi küzdelmeknek, s Luciferhez intézett szavai („Te Lucifer meg, egy gyürü te is / Mindenségemben – működjél tovább...”) arra utalnak, hogy ő is mindvégig „kijelölt pályán” haladt.

Az eleve elrendelés és a kauzalitás törvényét fogalmazzák meg az Úr szavai. A történelmi színekben az Úr természetesen passzív, jelenléte csak a fentebb említett jelzésekből következik, ugyanakkor az utolsó színben elhangzó mondatai részben „felülírják” azt az állítást, hogy Ádám és Lucifer vitája lenne a meghatározó. Ádám Isten ellen lázadt fel, a Lucifer kínálta álom során is mindvégig ez marad az „igazi játszma”. Visszatérése nem bukás, hanem némiképp a tékozló fiú példázatára emlékeztető hazatérés. E megközelítésben a Tragédiaa vallás és hit megtalálásának (belső folyamatainak) műve.