Madách Imre: Az ember tragédiája - A mű színeinek eszmevilága (a párizsi színtől a londoni színig)

A párizsi szín a mű eszmei és dramaturgiai tetőpontja. A mámoros állapotban (Kepler részeg álomba merült) megfogalmazódó forradalmi eszme utoljára lendíti Ádámot (Dantonként) a valódi cselekvések, tettek és az irányítás társadalmi szerepébe. A korábbi pozitív eszmék szintézise a szín zárlatában sem kérdőjeleződik meg. Ádám nem ábrándul ki, nem csalódik, bukása nemes és büszke.

Miltiádész athéni bukása csak részben azonosítható Dantonéval. A nép e színben nem éretlen tömeg, bár félrevezethető, Saint-Just és Robespierre nem az athéni demagógok alakmásai, hanem „áldozatok”, ahogy Danton meg is jövendöli bukásukat („Robespierre, [...] felszólítalak / Hogy három hó alatt kövess ez úton...”). A forradalom szükségszerűen elsöpri elindítóit, irányítóit. Éva kettős szerepe (márkinő, sans-culotte – „angyal és nőtigris”) a forradalom „kétarcúságát” is jelképezi.

A forradalmár Madách – bár előtárja pátosza mellett annak szennyét is – ebben az eszmerendszerben látja egy jobb világ kibontakozásának lehetőségét, ezért nevezi a felébredő Kepler „nagyszerű kép”-nek álmát. A második prágai színben a forradalom eszmeisége vezetik Keplert a fejlődés gondolatához. Ádám álomútja a madáchi jelenben és a képzelt jövőben folytatódik. Ádám ezekben a színekben már kívülálló, szemlélő idegen – utazó, aki nem vesz részt a világ dolgaiban. Mindeddig aktív, passzív „rész”-e volt az adott társadalmaknak, új szerepei Candide kalandjaira emlékeztetők.

London a történelmi értelemben vett befejező színe a tragédiának. (Jeles András „kísérleti” Tragédia-filmje – Angyali üdvözlet – ezzel a színnel zárul.) Madách saját korának konfliktusát az értékek devalválódásában látja. A sorra fölbukkanó „zsánerfigurák” az előző korok (színek) eszméinek, eszmehőseinek keserű paródiái.

Ádám korábbi eszméinek és szerepeinek torzképeivel (bábjátékos, nyegle) szembesül a számára először vonzónak tűnő vásári forgatagban. Az egyenlőség, a szabad verseny világában elvész az egyéniség, aprópénzre váltódik és hamissá válik a tudomány, romlott az erkölcs (polgárlányok, gyárosok, koldusok), minden áru, s mindennek egyetlen értékmérője a pénz.

London egyben a párizsi szín eszméinek bukása is. Az emberi élet létezéssé degradálódik, értelem és cél nélküli. Ádám keserűsége csak fokozódik, mert azt tapasztalja, hogy a bűn eluralkodott a világon. A londoni szín alapjelenete – vásár – szimbolikus, jelképességét a zárójelenet, a középkori vásári komédiákat idéző haláltánc-jelenet teszi teljessé. Csakhogy Madách művében a vásár maga az élet, a világ, s a haláltánc résztvevője maga az emberiség.

A jelenkor, az emberiség „halálra ítéltsége” azonban nem a vég beteljesedése. Éva „dicsőült felemelkedése” egy tisztább jövő reményét jelzi. „Szerelem, költészet, ifjúság” – Éva „búcsúszavai” az evilágiságtól, Madách jövőképe: romantikus, „esztétikai látomás”, örökérvényű értékeket feltételez.

haláltánc: dans macabre; középkori irodalmi és képzőművészeti műfaj, témája a mulandóság megjelenítése