Madách Imre: Az ember tragédiája - A mű színeinek eszmevilága (a falanszter színtől a lezárásig)

Az emelkedés-süllyedés, a szétválások sorában a „történelmi jövő” negatívutópiákban ölt testet (falanszter-szín, eszkimó-szín). A falanszter „ötletét” Madách a francia utópista-szocialista Fourier-től veszi át, de a mű logikájának megfelelően Fourier pozitív utópiáját ellenutópiává teszi. A célszerűség társadalmában egyetlen érték létezik, maga a cél. Nincs szellemi, politikai, művészi, erkölcsi nagyság, a szimbolikus hírességek (Platón, Michelangelo, Cassius, Luther) tevékenysége nevetséges, hajdani nagyságukat idéző tetteik pedig hibák. Ádám, aki a korábbi színekben maga is „célokért küzdött”, szembesül a célelvűség abnormális szélsőségével és az egyéniség, az individuum (az individuális értékek) pusztulásával.

A közösség nem társadalom, hanem uniformizált egyedek tömege, s amikor azt látja, hogy a falansztervilág a lelkiséget is korlátozni akarja, a lelki kapcsolatokat is megszünteti (fölszámolja a családot – Éva és gyermeke, Ádám és Éva szerelme), mélységesen, véglegesen (?) csalódik.

Madách negatív utópiája több XX. századi alkotással rokon. Aldous HuxleySzép új világ (1932) és George Orwell1984 (1948) című regénye hasonló képeket festenek a jövő társadalmáról, de a falanszter-szín szemléletét idézi Bertolt BrechtKurázsi mama és gyermekei(1941) című drámájánakSalamon-dala is. A német drámaíró a múlt nagy alakjainak tetteiről Madáchéhoz hasonló pesszimizmussal szól.

Az űr-szín a mű befejezését előkészítő másodiktetőpont, az ember Isten elleni lázadásának végső állomása. Ádám ki akar szakadni Isten vonzásköréből, s ez Lucifer győzelmét is jelentené (az ember fölött és az Istennel szemben). Ádám már az út elején rádöbben, hogy a „rideg matézis”világa számára idegen, s nem a szabadság az, amit elérhet. A hiányzó „erőforrások” (cél, akadály, szerelem [Éva], küzdés) kételyeket ébresztenek, s pusztán a dac hajtja előre (vitája a Föld szellemével). A diadalát ünneplő Lucifer(„Győzött hát a vén hazugság...”) nem lepődik meg azon, hogy Ádám vissza akar térni a földre, nem dühöng, hogy ismét játszmát vesztett. Inkább csak kételyeket akar ébreszteni Ádámban, érvei jóindulatú figyelmeztetésnek tűnnek. Ádám azonban már tudja, hogy élete „földhöz kötött”, s maga fogalmazza meg az új, immáron általános eszmét:

„A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.”

Az eszkimó-szín a történelmi kör bezárulása. Az ősemberi viszonyok közé süllyedt emberiség világa azonban nem kezdetet jelöl, hanem végállapot. A biológiai lét szintjén élő eszkimó istenként üdvözli Ádámot, mert benne nem ismeri föl önmagát. Ádám elszörnyed a látottakon, s az „eszkimófilozófia” (sok az ember és kevés a fóka) is elkeseríti. Tudja, hogy Lucifer farizeus okoskodása, példázatai („Mindég az állat első bennetek...”) hamisak, de már nincsenek ellenérvei. Utolsó mondata – „Hadd fontolom meg: / Dacoljak-é még Isten végzetével.” – megkérdőjelezi eddigi küzdelmének értelmét (visszautalás), de előreutaló szavak is: a 15. színben az öngyilkosságra készülő Ádám önmagát idézi – „Dacolhatok még, Isten, véled is.” Utolsó gondolata is nemes célért megfogalmazott eszme, meg akarja menteni az emberiséget történelmétől. Éva szavai végérvényessé teszik vereségét („Uram, legyőztél.”), de Éva az, aki Lucifer vádjaira (bűnben fogantatott gyermek) is megfelel:

„Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli,

Testvériséget hozván a világra.”

A Jézusra utaló mondat egyrészt azt jelzi, hogy a történelemben be fog következni az a fordulat, mely minden eseménynek – így a Tragédiában megjelenítetteknek is – más értelmet ad, s egyben előkészítik az Úr szavait is. A megjelenő Isten szavai (a 2. és 3. színben csak hangját – az Úr hangja – lehetett hallani), az angyalok karának éneke enigmatikus, de mégis föloldó, föloldozó választ adnak a Tragédia minden kérdésére, az ember minden kételyére, hisz végső soron a megváltást jelentik.

utópia: „nem létező hely” (gör.) szóból; elképzelt, eszményi társadalmi berendezkedés vagy annak épp az ellenkezőjét bemutató, illetve a jövőben játszódó mű (általában regény); az elnevezés Morus Tamás Utópia címűből ered; a tudományos-fantasztikus regényirodalom műveit is utópiának nevezik. Legismertebb példái: Campanella: Napállam, J. Verne művei, Jókai Mór: A jövő század regénye; az ellenutópiák közül a legismertebbek: Huxley: Szép új világ, Orwell: 1984, Karinthy Ferenc: Epepe, Déry Tibor: G. A. úr X-ben, Szatmári Sándor: Kazohinia