IDŐKEZELÉS

A XIX. század 30-as éveiben jelentek meg azok a regények és novellák, melyek a romantika művésze tével, irányultságával némiképp szembeállíthatók – ezeket nevezi az irodalmi hagyomány realista alkotásoknak, a stílust pedig realizmusnak. A leglényegesebb eltérés romantika és realizmus között – talán – az időkezelésben mutatkozik be. A romantikus írók kedvelt témája a múlt, a történelem, annak nagy korszakai és alakjai. A realista író érdeklődésének középpontjában saját kora – a közelmúlt és a jelen – áll, ezért nevezhetjük e műveket kontemporális alkotásoknak. Ez az egyidejűség, jelenidejűség azt jelenti, hogy alkotó és befogadó ugyanannak a világnak, valóságnak részesei, mint a műalkotások alakjai, szereplői. Emellett – és az előbbiekkel összefüggésben – fontos, hogy a realista művek időszerkezetére a való idő linearitása jellemző, a cselekmény és az események a reális időben zajlanak, bár e téren is vannak kivételes művek.

A SZEREPLŐK: TÍPUSHŐSÖK

Ennek következtében a realista művekben ritkábban találkozunk jeles-híres történelmi alakokkal, a szereplők a kortárs világ hétköznapi figurái, mindennapi emberek – típushősök. A romantikus művész az egyedit, a különlegest, a rendkívülit ábrázolja, a realista inkább az általánost, a tipikust. Ugyanakkor a realista művek alakjai is élő-érző, gondolkodó emberek, ugyanúgy vannak álmaik, ábrándjaik, szentimentális, „romantikus” személyiségvonásaik. Julien Sorel (Stendhal: Vörös és fekete),Eugène de Rastignac(Balzac: Goriot apó), Pierre Bezuhov (Tolsztoj: Háború és béke),David Copperfield (Dickens: Copperfield Dávid) bármely romantikus műben „megállnák helyüket” emberi tulajdonságaik, viselkedésük, magatartásuk alapján. Sorsuk – és elsősorban a körülöttük lévő világ (ti. a „valóság”) – azonban nem teszi lehetővé, hogy hőssé, mintává, példává nemesedjenek. A világ (szürke) hétköznapjainak (átlagos) alakjai ők, nem különlegesek, nem hősök, nem alkothatnak nagyot és maradandót – bár némelyikükben szinte túlteng ez a szándék, még sincs rá lehetőségük. Személyiségük ellentmondásos, konfliktusaik egyik fő oka vágyaik és lehetőségeik ambivalens viszonya.

A NAGY FORMÁTUMÚ EGYÉNISÉG HIÁNYA

Ambivalens a viszonya a valósággal magának az alkotónak is. A művész saját kora hiteles ábrázolására törekszik, ez azonban lehetetlenné teszi a hibátlan, nagy formátumú egyéniségek megteremtését. Alakjai teljességét éppen hibáik, gyengeségeik teszik hihetővé, valóságossá. Egy történelmi hős jelleme a végsőkig idealizálható, a mindennapi embernek – néhány egyedi vonás mellett – csupán tipikus, átlagos vonásai vannak.

A TÁRSADALOM ÁBRÁZOLÁSA

Igen fontos eleme a realista alkotásoknak a társadalom ábrázolása. A fő- és mellékszereplők a társadalmi rétegek jellegzetes képviselői (a pénzember, a karrierista, a kispolgár – a kisember, a bűnöző, a deklasszálódott arisztokrata stb.): társadalmi típusok. A társadalom, a társadalmi állapotok és körülmények meghatározzák a szereplők viselkedését, tetteit, gondolkodását, lehetőségeit, döntéseit. Másrészt a teljességre és a hitelességre törekvés ábrázolása rávilágít arra, hogy a konfliktusok, problémák eredete épp a társadalom, annak működési zavarai; az egyenlőtlenségek, a korlátok, az egyén problémái, kényszerpályán való mozgása, morális szempontból elítélendő cselekedetei a társadalom hibáiban és ellentmondásaiban gyökereznek.

KARRIERIZMUS

A típushős alakját, jellemét társadalmi helyzete, szerepe determinálja. Személyiségének kialakulásában, változásaiban döntő szerepe van kora társadalmának. Döntéseiben, igényeiben meghatározó motiváló tényező a karrier, a társadalmi érvényesülés, a kiemelkedés vágya. Az önérdek, az önmegvalósítás vágya különböző konfliktusok forrása lesz. E konfliktusok óhatatlanul mások érdekeinek (vagy a társadalmi érdekek) rovására oldhatók meg, szükségszerű tehát, hogy ezek kapcsán morális, etikai szempontok kerüljenek előtérbe. Azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy egy hős lovag (miközben nevének halhatatlanságáról is gondoskodik) helyesen és nemesen cselekszik, amikor lekaszabolja ellenségeit: tette dicsőség, hisz saját céljait nemes és fontos célok, érdekek szolgálatába állítva hajtotta végre. Ugyanakkor, ha valaki a kortárs világban – melyben az egyén érvényesülése, sikere, karrierje az egyik legfontosabb cél – hasonló módon cselekszik, akkor tettét nyilvánvalóan nehéz helyeselni és elfogadni. Morális szempontból elfogadhatatlan az efféle cselekedet. Nem hőstett, sőt adott esetben bűncselekmény – társadalmi megítélése és az olvasó ítélete is egyértelmű. Az önérvényesítés, a karrierizmus, a mindenáron való sikervágy önzés, s nem hihető el, hogy a személyes célok bármely nemes, fennkölt eszme, szolgálatában állnának.

Egyes szerzők inkább cselekvéseikkel, tetteikkel jellemzik alakjaikat, mások inkább beszéltetik szereplőiket, párbeszédekben, vitákban, monológokban formálódik jellemük. Vannak olyan alkotók, akik a jellemábrázolásnak többféle eszközét is alkalmazzák (belső monológok, részletes személyleírás, a tettek múltbéli vagy belső indítékainak, lélektani okainak feltárása stb.).

ALKOTÓ ÉS BEFOGADÓ KAPCSOLATA

A lényegi ellentmondás abban rejlik, hogy alkotó és befogadó valóságazonossága egyrészt jelenti a szereplőkben való önfelismerést, szembesülést a tipikussal, másrészt azonban az adott kor morális értékrendje alapján való ítélkezést is. Az olvasó tehát azonosul a szereplővel, de el is idegenedik tőle: elítéli, megítéli tetteit. Ebben sok realista író segíti is közönségét: az elbeszélők gyakran maguk is véleményezik szereplőik tetteit, gondolatait; megjegyzéseikkel, saját ítéleteikkel egészítik ki a történetet.

MINDENTUDÓ ELBESZÉLŐ

A realista művek elbeszélői igen gyakran mindentudó (omnipotens) elbeszélők. Látható vagy láthatatlan szereplői a történeteknek, jelen vannak minden fontos eseménynél, beépülnek a szereplők gondolatvilágába, ismerik és ismertetik a cselekvések indokait, apró részletekre is kiterjed figyelmük. Ez az elbeszélői mód igen tág lehetőségeket ad az alkotónak: a moralizáló kiegészítések, a cselekmény menetének felgyorsítása vagy éppen lassítása, az átvezetések megoldása, a részletek bemutatása ebből az elbeszélői nézőpontból a hitelesség látszatával oldható meg.

OBJEKTÍV ELBESZÉLŐ

Más szerzők elbeszélői a háttérben maradnak, nagyobb szabadságot biztosítva a szereplőknek. Az ilyen típusú elbeszélő általában nem fűz véleményt az eseményekhez, nem értékeli a szereplők cselekedeteit, gondolatait; kívülálló, objektív narrátora a történetnek. Az elbeszélő háttérbe szorulása a befogadót helyezi előtérbe, megnő a jelentősége a befogadó, az olvasó elvárásainak, véleményének, ítéletének. Az ilyen típusú művek óhatatlanul vitára, véleményalkotásra, interpretációra késztetik a befogadót.

A HELYSZÍN SZEREPE

A realista művekben igen fontos szerepe van a helyszíneknek, a térnek. Az aprólékos részletességgel bemutatott belső terek, a pontos leírások (külső helyszínek, városok, városnegyedek, középületek, vidékek) fokozzák a cselekmény realitását. Egyes szerzők (például Balzac, Dickens, Tolsztoj vagy Mikszáth) nagyobb hangsúlyt helyeznek a terek, helyszínek bemutatására, melynek olykor szcenikai szempontból is nagy a jelentősége. Más szerzők (pl. Dosztojevszkij) számára a helyszínek szerepe másodlagos, olykor csak jelzés értékű.

Kontemporális mű: Egyidejű mű; a jelenidejűség arra vonatkozik, hogy az alkotó és a befogadó ugyanannak a valóságnak a részesei, mint a műalkotás szereplői.

Sőtér István: Romantika és realizmus, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1956

Caudwell, Christopher: Romantika és realizmus, Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1979