Julien Sorel ellentmondásos alkat, az olvasó nehezen tudja egyértelműen megítélni. Tettei, gondolatai gyakran számító, aljas, bűnös cselekedetek, végső döntése azonban bátornak, hősinek, romantikusan pátoszosnak tűnik; vívódásaiban, gondolataiban is sok pozitív elem fedezhető föl, mégis sokszor ridegnek, érzelemmentesnek gondoljuk. Cselekvéseit, gondolatait a szegénysége, a származása, a tehetsége és mások tehetségtelensége miatti komplexusok határozzák meg. Bizalmatlanság, félelem és az állandó bizonyítási kényszer is jellemzi.

Julient az őt körülvevő világ romlottsága, erkölcstelensége, bűnei nyilvánvalóan nem mentik fel döntéseinek, cselekedeteinek felelőssége alól, de mindezek árnyalják az olvasó véleményét. Julient a világ készteti arra, hogy „álarcot öltsön”, képmutatóan viselkedjen, őszinteség helyett hazudjon, pózoljon (ezért nevezi Tartuffe-öt példaképének). Hibáit akkor követi el, amikor már csak szerepe szerint tud viselkedni, és nem képes különbséget tenni igazság és igazságtalanság, őszinteség és hazugság, helyes és bűnös között.

De Rênalné (e. dö renal) és Mathilde de la Mole (e. matild döla mol) szerelme között sem tesz különbséget (pedig az asszony szerelme őszinte, Mathilde inkább csak kacérkodik vele). Az elhagyott, kétségbeesett asszony levelét bosszúként, személye ellen irányuló merényletként értelmezi, nem képes észrevenni, hogy mit veszít, mit áldoz föl az asszony miatta (becsület, tisztesség). Julien bosszúállása nevetséges, kicsinyes, egy öntelt, hiú ember bosszúja.

A regény megoldása más realista művekhez hasonlóan drámai: az önmagával meghasonló fiatalember életében először cselekszik ideáinak, eszméinek megfelelő tisztességgel és bátorsággal. Börtönbeli gondolatai, viselkedése, a segítő szándékok visszautasítása a régi önmagához való visszatérés, álarcától való megszabadulás.

Julien Sorel életének története egy sajátos átváltozástörténet: meredeken felfelé ívelő karrierje morális értelemben folyamatos lefelé haladás, süllyedés; személyiségének átalakulása, a társadalom számára megfelelő egyéniséggé formálása, álarca eljuttatja a teljes metamorfózisig, átváltozásig. Az érvényesülésért, a sikerért feláldozza eszméit, amelyeket csak a halál közelében talál meg ismét, és ezért is lesz visszaváltozása, önmagára találása drámai, tragikus: bűneitől, bűntudatától másképp nem szabadulhat. Végső döntése nemes, kissé patetikus cselekedet, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az életbe való visszatérésének nincs értelme – nem választhat mást ahhoz, hogy ismét önmaga legyen, csak a halált. Ez a gesztus egyben a világnak szóló üzenet is: az élet, a valóság – mely lehetetlenné teszi az álmok, vágyak, eszmék megvalósítását – elutasítása. Julien tulajdonképpen romantikus alkat, a való világ disszonanciája kényszeríti, idomítja a realitásokhoz, és teszi boldogtalanná.

A francia irodalomban a kortársak és a későbbi évtizedek szerzőinek műveiben (Balzac, Flaubert, Maupassant) is központi téma maradt a karrier, a társadalmi érvényesülés. Számos hősük (Eugène de Rastignac, Fréderic Moreau, George Duroy) Julien Sorelhez hasonló, törekvő karrierista fiatalember, bár kétségtelen, hogy Juliennel szemben rájuk kevésbé jellemző az aktivitás, inkább gondolkodó, vágyakozó, Juliennél enerváltabb alakok. A kortárs európai irodalomból viselkedésében, gátlástalanságában Thackeray hősnője, Rebecca Sharp még Julien Sorelen is túltesz. Julien állandó pszichologizálása, töprengése pedig Dosztojevszkij alakjaira emlékeztető.