A haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen értelmet adó kerete, ugyanakkor a nép, a nemzet, a közösség fogalmát Vörösmarty történelmi távlatokba emeli. A korabeli népnemzet terminus szakszerű használata helyett az egyetemesítéssel oldja fel a problémát. A nagyvilág, mint a népek hazája, közvetve mégis csak életteret adhat a népet alkotó egyénnek. A szűkebb közösség, a nemzet sorsát még nagyobb távlatba helyezi a költemény: az emberiség, a nagyvilág felé forduló kiáltást a jövő látomása követi. Az ismétlődő tagadó formula („az nem lehet...”), a metaforák halmozása (ész, erő, akarat) a közösségért, a jobb jövőért munkálkodó emberek küzdelmének heroikusságát fejezi ki. A hitet a „jobb kor” eljövetelében a nemzet akarata is megerősíti. A nemzethalál tragikus víziója ekkor egyetemessé tágul: az értékpusztulás feletti fájdalom a küzdelemben elpusztult magyarság sorsa felett támad. (A „nagyszerű”Vörösmarty szóhasználatában még csak nagy méretűt jelentett, de már Széchenyi is a „magasztos”-sal azonosította.) A politikai helyzetből fakadóan a kortárs olvasó reális veszélyhelyzetként élte meg a költő ábrázolta nemzetpusztulást, de a költemény szigorú erkölcsi parancsa minden kornak szól.

Az ellentétesség mindezek mellett fellelhető még a vers ritmusrendszerében is.

A szerkesztés párhuzamossága, illetve a logikai kapcsolaton alapuló folytatás ugyanúgy szervező eszköze a versnek, mint az előző példák:

A 3–4. versszak páratlan sorainak indítása is ismétlődő (anafora), hasonló jellegű a 8–9. versszak indító sorainak megfogalmazása is. Míg a 10–11. versszak indítása (a lehetséges jövő képei) szintén a párhuzamosság elvén alapuló szerkesztés bizonyítéka. A logikai kapcsolatból következő folytatás pedig legjobban a vers időszerkezetének értelmezésekor válik világossá. A dicső múlt példái arra köteleznek a jelenben, hogy a jövő biztosítása érdekében semmilyen áldozat meghozatala nem lehet drága. A jelen tehát csak részben áll szemben a múlttal, értelmezhető úgy is, hogy annak egyenes folytatására kötelez.

Anafora: "előismétlés" (gör.) szóból; retorikai és stilisztikai alakzat; az egymást követő mondatok / sorok / versszakok azonos szóval való kezdése.