A XIX. század első felében megerősödő nemesi, nemzeti irodalom igazi talaját az epikában találta meg. A romantika nemzeti múltba fordulása újra felhívta a figyelmet a magyar irodalom hiányosságára: nem állt készen tisztán nemzeti eposz. Sokan foglalkoztak a témával, de vagy a téma, vagy a kidolgozás hagyott maga után kívánnivalót. Zrínyi eposza a barokk hagyományok, keresztény európaiság és a hazafias téma szerves keverékeként csak részben elégítette ki a magyar nemzeti eposziránti igényt.

A felvilágosodás korának nemzeti eposzkísérletei közé tartozott Dugonics András, Ráday Gedeon, Virág Benedek vagy Csokonai Vitéz Mihály próbálkozása. A XIX. század húszas éveiben többen is a műfaj felé fordultak. Pázmándi Horváth Endre hexameteres eposszal kísérletezett, a téma a honfoglalás volt. Horvát IstvánÁrpád Pannonhegyen vagy Kazinczy FerencTisztulás ünnepe az Ungnál című művei mellett Arany, Rákosi, Székely SándorA székelyek Erdélyben című négyénekes eposza jelentős, amely 1823-ban a Hébe című zsebkönyvben jelent meg, és Vörösmarty Mihály számára ösztönző hatású volt. A következő évben az Auroraközölte Czuczor Gergely az Augsburgi ütközet című költeményét, amelynek egyik epizódja a Zalán felett aratott győzelmet írja le.

eposz: nagyepikai műfaj; hősköltemény, melyben egy különleges képességekkel rendelkező hős transzcendens segítséggel egy egész nép életére kiható változást hajt végre; rendszerint egy nép eredetéről vagy nagy vállalkozásáról (pl. háború) szól