Élesen szemben áll a Gondolatok a könyvtárban című vers végkicsengésével a két évvel később keletkezett Az emberek (1846) című költemény. Az alapkérdés ugyanaz, mint az előző versben, a válasz azonban pesszimistább, rettenetesebb. A meditáció, a pozitív látomás helyett a vers fájdalmas, gyötrő kiáltás, rettenetes vízió. A hangulat- és hangnemváltás oka talán a galíciai parasztfelkelés, az aktuális eseményt azonban Vörösmarty egyetemes síkra emeli. A lengyel példa a társadalmi osztályok közti kibékíthetetlen ellentét és a nemzeti kibontakozás problémáit sűríti. A reformkori társadalom ellentmondásainak feloldhatatlanságát, a rendi liberalizmus kétségbeesését vetíti Vörösmarty az egész emberiség sorsára, történelmére. Az aktualitás csupán ürügy a kétségek és bizonytalanságok megfogalmazására.

Az Országháza(1846) igazi politikai költemény. Az érdekegyesítés sürgető és szükségszerű megvalósítása Kossuth politikai programjának központi jelszava. Vörösmarty költeménye ennek a programnak a szócsöve. A vers leszámolás a régihez ragaszkodó rendi szellemmel, azt mondja ki, hogy a nemesség nem lehet szabad, mert maga is rabtartó; a jogfosztással és kizsákmányolással hazájától fosztja meg a parasztságot, s ezért nemzetellenes. A program végrehajtását sürgető gondolatot ostorozó hang teszi hitelessé és erőteljessé.

Lényeges átalakulás figyelhető meg Vörösmartyszóhasználatában is: a nemzet, nép és haza fogalmainak használata kezdetben a nemesi identitástudat védelmét szolgálta, ebben a versben pedig az érdekegyesítés programjának megfelelően demokratikus tartalommal telítődik.