Az 1841–42-es években Vörösmarty elsősorban ódákat írt. A műfaj korábban is felbukkant már Vörösmarty költészetében, de a klasszicista sablonoktól mindig távol volt. Az emelkedett hangnem valójában a lírai hevület intenzív kisülésének következménye, elsősorban romantikus eszköz. A versek e hevesség miatt rapszodikusak. A Liszt Ferenchez, Az úrihölgyhöz és Az élő szobor című költeményekben figyelhető meg leginkább Vörösmarty efféle költői megoldása.
Az 1841-ben született Liszt Ferenchez című vers első része a népet is magába foglaló reformkori honszerelem vallomásává hevült megszólítás; másik fele kérés, s egyszersmind Vörösmarty ars poeticája.
„S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek.”
A szintén 1841-ben született, Az élő szobor közvetlen aktualitású, mozgósító költemény. A lengyel felkelés kapcsán a zsarnoksággal és az elnyomással szemben álló nemzeti ellenállás ihletett költeménye. A nemzetébresztő hang elsősorban a retorikus eszközökkel fejti ki hatását. Ez a retorika ódai magaslatokba emeli a költeményt, de az igazságtalanságok személyes gyötrelemként való megélése és kifejezése a későbbi gondolati lírájának stílusjegyeit idézi.
1843-tól Vörösmarty hazafias költészetében a tónus komorabbá vált. Ennek oka egyrészt a politikai élet megrekedése: az 1843–44-es országgyűlés ugyan áttörést hozott a nyelv ügyében, de a reformkor társadalomátalakító programpontjait az udvar továbbra is elutasította. Az adminisztrátori rendszer kiépítése, Kossuth visszaszorítása és a galíciai felkelés egyaránt az elkeseredettséget és reménytelenséget növelte.
A válsághangulat a kételkedés és reménytelenség hangját hívta elő Vörösmarty lírájában. Ennek egyik megnyilvánulása az 1843-ban születettA keserű pohár című szatíra és az 1845-ös A sors és a magyar ember című elégikus vers.
óda: (a görög odé = ének szóból); lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz szól. Tárgya szerint lehet egyéni és közösségi, módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti. Eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett, jelentős képviselői: Szapphó, Alkaiosz, Pindarosz; Horatius költészetében emelkedett igazi magaslatokba, s divatos volt szinte minden újkori irodalomban. Különös jelentősége természetesen az antik irodalmak ízlését felidéző és eszményítő korokban volt, de a XX. században is kedvelt műfaj (pl. József Attila, Petri György).