Hugo igazi indulása, a francia romantika diadalútja az 1830-as párizsi forradalomhoz kapcsolódik. Az Hernani előszavában programot hirdet: „liberalizmus az irodalomban”. Az Hernanitézisdráma, írója számára a történet kevésbé fontos, mint a cél, amit el akar vele érni – megszabadítani a francia irodalmat a klasszicizmus „béklyóitól”. Hugo küldetéstudata nem mitologikus, ő nem a világnak hátat fordító mítoszteremtő művész, hanem az irodalmat, a művészetet aktívvá, világformáló erővé alakítani akaró próféta. Élete tele van akciókkal, lázadásokkal: elméleti viták irányítója, politikai kérdések felvetője, szószólója.

Pályafutása akkor indult, amikor a német romantikában már a hanyatlás jelei mutatkoztak (biedermeier). Megéli az új, a romantikát háttérbe szorító stílusok (realizmus, naturalizmus, szimbolizmus) születését, de ő maga mindig megmarad az élvonalban. Művészetét a szélsőségek, éles kontrasztok jellemzik, szereti a különös jellemeket (Quasimodo, A nevető ember), ellentéteket. Regényeiben a rút külső sokszor rejt érzékeny lelket, a megnyerő mosolyú szépség mögött démonikus, ördögi lélek lakozik.

liberalizmus: szabadelvűség, a XIX. század egyik eszmeáramlata

biedermeier: a XIX. század második felében kialakult német-osztrák irodalmi és művészeti irányzat; a kispolgári életszemlélet és értékszemlélet jellemzi

tézisdráma: drámatípus; a cselekmény és a drámai dikció valamilyen előre kigondolt elvi álláspont, tétel bizonyítását vagy tagadását szolgálja (pl. Brecht: Kaukázusi krétakör, Dürrenmatt: A fizikusok)