Annak ellenére, hogy Vajda János (1827–1897) tehetségére már az 1840-es években fölfigyeltek, s élete vége felé a fiatal költőgeneráció (Komjáthy, Reviczky) tagjai a legnagyobb élő költőnek tartották, élete mégis magányos volt. Művészetét meg nem értés és támadás fogadta, politikai eszméi miatt mellőzték, s magánélete is kudarcokkal teli volt. Költészetét csak az utókor ismerte el méltóan, Ady például saját költészetének szerves előzményét látta Vajdáéban.
Gyermekkorát a Fejér megyei Vál községben töltötte, s a kedves és boldog („paradicsomi”, ahogy későbbi önéletírásában nevezi) emlékek költészetére is hatottak. Előbb Székesfehérváron, majd Pesten tanult a piaristáknál. Nagybátyjánál, Vajda Péternél, a korszak egyik ismert írójánál lakott, s ő vezette be a pesti irodalmi élet világába, s ő ismertette meg a korszak irodalmi és modern politikai eszméit.
Indulása Korai műveire az erőteljes Petőfi-hatás, népiesség jellemző. Petőfi hatására lett vándorszínész is. Egy rövid időre gazdatisztgyakornok lett József nádor híres mintagazdaságában. Ez az élmény is meghatározó volt számára. Későbbi írásaiban, melyben a gazdaság kapitalista átszervezésének szükségességét hirdette, „egy darab művelt nyugat”-nak nevezte a nádor gazdaságát. Politikai gondolkozására a radikalizmus,republikanizmus volt jellemző, de nagy hatással voltak rá Széchenyi István reformeszméi is.
Szerepe a forradalomban Tevékeny részt vállalt a márciusi forradalom szervezésében, a márciusi ifjak egyik hangadója volt. Az elsők között állt be nemzetőrnek, végigharcolta a szabadságharcot, a világosi fegyverletételkor már hadnagy volt. A fegyverletétel után büntetésképpen közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe, s Olaszországba vezényelték (egy évig Padovában szolgált). A forradalom és szabadságharc élményeit Egy honvéd naplójából (1868) című rövid visszaemlékezésében örökítette meg.
Csak 1853-ban térhetett vissza Pestre. A Földhivatalban helyezkedett el tisztviselőként, s megpróbált visszailleszkedni az irodalmi életbe is. 1855-ben a Magyar Sajtókritikusaként, majd a Nőbarát című lap szerkesztőjeként dolgozott. 1856-ban jelent meg első verseskötete (Költemények), melyet kedvezően fogadott a korabeli közönség és a kritika is.
A Gina-versek ihletője 1853-ban szerelmes lett Kratochvill Georginába, szállásadójának lányába, ő azonban nem viszonozta a költő szerelmét, s nem sokkal megismerkedésük után Bécsbe költözött, ahol egy Esterházy-gróf szeretője lett, majd hozzáment egy cirkuszigazgatóhoz, s végül magányosan és szegényen halt meg. Vajdát igen megviselte a szerelmi kudarc, szerelmes verseinek – Gina-versek – jórészt e csalódás a fő motívuma.
Házassága Majd harminc évvel a Gina-csalódás után házassággal próbált szabadulni kínzó magányától, de Bartos Rózával kötött házassága (1880) nem volt más, mint két év lidérces rémálom. 1884-ben vált el a nála 33 évvel fiatalabb félanalfabéta nőtől, aki bosszúból megírta házasságuk történetét, minden megalázó részletre kiterjedően.
Mizantróp hajlamai Hogy személyes kapcsolatai, szerelme, házassága kudarcot vallott, abban Vajdának is nagy szerepe volt. A kemény, szilaj természetű, különc ember nehezen tudott a helyzetnek megfelelően viselkedni. Irodalmi, esztétikai és politikai vitáiban is az indulatosság, erőszakosság jellemezte, kérlelhetetlen szigorral ostorozta ellenfeleit, az álmodernséget, a divatot valósággal gyűlölte, viselkedésében, szokásaiban is sokszor volt provokatív. Szenvedélyesen képviselte saját igazát, nagyszerű és nagyszabású tanulmányaival, politikai röpirataival (Polgárosodás, Önbírálat, 1862), cikkeivel szinte mindenkit magára haragított.
A közéletben, irodalmi életben is elszigetelődött. Lapja, a Nőbarát 1864-ben megszűnt, ezután mintegy két évig Bécsben vállalt állást a kancelláriánál (1864–65). A kiegyezés számára csalódást jelentett. Mizantróp hajlamai tovább erősödtek, ádáz harcot folytatott a korszak legnagyobb hatalmú irodalmi tekintélyével, Gyulai Pállal.
A progresszív irányzat képviselője Gondolati, filozófiai műveiben az individualizmuslételméleti problémáit veti föl (elsősorban Schopenhauer hatott rá), de a kor magyar költészetében uralkodó, „hivatalos” nemzeti klasszicizmussal szemben is csatát vesztett. Magát mindvégig Széchenyi hívének tartotta, bár gazdasági, politikai elképzeléseiben, némi utópista színezet mellett, radikálisabb álláspontot képviselt példaképénél.
A tehetségét elismerő kevés számú barát és támogató hatvanadik születésnapján két gyűjteményes kötettel (versek, illetve prózai írások) lepte meg, de a kritika nem értékelte e kiadásokat sem. 1897. január 17-én halt meg.
Komlós Aladár: Vajda János, 1984
Komlós Aladár: Vajda János, 1984
Széles Klára: Vajda János, 1981
Bóka László: Vajda János, 1947
Széles Klára: Vajda János, 1981
Bóka László: Vajda János, 1947