A világ- és a magyar irodalomban számos példája van a szenvedő szerelmet megörökítő költeményeknek, a be nem teljesedett szerelmek, csalódások emlékműveinek (pl. Catullus, Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Juhász Gyula versei). Vajda János szerelmi lírája a fájdalmas, be nem teljesedett szerelem költészete, Ginához írott műveinek ez az elsődleges élményalapja. Vajda szerelmi költészetében újdonság az el nem múló szenvedélyes vágyakozás, a csalódás miatt érzett, fájdalom állandósága s nyílt, őszinte vállalása.

A Húsz év múlva című dalzárt kompozíciójúvallomásvers, melynek fő motívuma – a később Vajda epitheton ornansává (Montblanc-ember) vált – Montblanc-kép. E vers középpontjában is a beszélő áll, az ő állapota, változásai, hangulatai, emlékei alkotják az alkotás témáját, a költeménynek tehát alanya és nem tárgya (például a szerelmes alakja, szépsége) az elsődleges.

Mint a filozofikus művekben, ebben a költeményben is nagy nyomatékkal jelenik meg a magány, a Montblanc-kép a beszélő hangulatának, érzelmeinek (szív) és magányának is kifejezője. Fontos szerepük van a tagadásoknak s az ehhez kapcsolódó ellentétnek („többé nem ég; / Nem bántja újabb szenvedély.”, „Azért még föl nem olvadok.” « „De néha csöndes...”).

A vers első két szakaszának tagadásai előkészítik a harmadik szakasz ellentétes mellérendelését, feszültséget teremtenek. Ugyanez a funkciója az első két versszak hangsúlyos „téli” hangulatának: a jég, a tél, az örök fagy ellentéte a tündér tó és a hattyú képe, s e képekkel párhuzamusan kerül szembe egymással múlt és jelen, ifjúság és öregség is. A párhuzamosan kialakuló ellentétpárok (jelen–múlt, ifjúság–öregség, boldogság–boldogtalanság, szerelem–magány) mesteri megoldással összegződnek az utolsó versszak visszatérő motívumaiban (tél, hó, szív, tűz, Montblanc, fény). Az első rész (1–2. szakasz) negatív jelentéstartalmú képei áttranszformálódnak, a jelen fájdalmait enyhíti az emlék, a magányban mégis van vigasz – a harmadik szakasz megnyugtató, szép emlékképe adja vissza a reményt, s átértelmezi a kezdő képsor negatív jelentését. A vers fő motívuma – mivel nem fejti ki a költő részletesen – inkább szimbólumként értelmezhető, a beszélő összetett érzéseinek, állapotának, sorsának jelképe.

szimbólum: „ismertető jegy”(gör.) szóból; szókép; jelkép; elvont fogalom, gondolat, érzés kifejezése konkrét tárgy vagy jelenség megjelenítése által