AlmanachlíraTompa költészetét két nagyobb korszakra lehet osztani. Az 1849-ig tartó első szakasz korai verseit az almanachlíra hatása jellemzi. Általában búdalokat, helyzetdalokat írt, a szentimentalista természetkultusz és az élet apróbb örömeinek megverselése foglalkoztatja (pl. Póstadal, 1840; Kandalló-dal, 1840). Természetesen a magány- és a halálélmény is konvencionális lírai témává válik keze alatt (Éjfélkor, 1842; Megnyugvás, 1843).

Népiesség A negyvenes évek közepétől költészete átalakul. Szembefordul a korábban művelt almanachlíra ízlésével, és témavilága is bővül. A társadalmi, politikai problémák ihlető élményül szolgálnak és meghatározó költészeti iránnyá fejlődik a népiesség. A népdalszerű, személytelen dalhanghoz azonban személyes líraiság társul, s Tompa ezzel válik igazán népszerűvé (Nyílt levél egy hölgyhöz, 1844).

1847-től költészete radikalizálódik. 1847-es év ínséges állapota ihleti A hangyáhozcímű versét, amelynek szatirikus hangja a földesúr-jobbágy viszony áttételes ábrázolása. Ódával ünnepli 1848 márciusát (Ünnep, 1848), a márciusi ifjak radikalizmusához hasonlóan ítéli el az arisztokrácia és a klérus„ármányos mesterkedéseit” (Némuljatok meg, A budai országgyűlés). 1848 nyarán a fenyegetettség állapotában riadó és toborzó költeményeket írt (Előre). 1849 végéről való a Sárgultan áll című költeménye, amely a világosi katatsztrófa következtében megváltozott lélekállapot lírai kifejeződése.

Hazafias líraTompa pályájának második felét a önkényuralom időszakának politikája határozta meg. Hazafias versei (a nemzeti függetlenség elkötelezett híve) a korszak legjobb alkotásai közt említhetők (Mit kérek..., 1850). Ugyanakkor a kilátástalanság és reményvesztettség nyomán egyre több versében szólal meg az életundor, a halálvágy, nemzethalál víziója (Pünkösd reggelén, 1850; Ne nézzetek rám..., 1850).

A gólyához A korszak legjelentősebb verse A gólyához című költemény (1850). A hazafiság és a társadalmi bírálat hevíti a költemény. Tompa az általános közhangulat kifejezőjévé vált. E verse miatt be is börtönözték. Hasonló hangulatú költeménye az 1852-ből való A madár fiaihoz című is.

Hangulatlíra A folyamatos zaklatások ellenére kitart álláspontja mellett, a Kincskeresőkcímű 1854-es költeményében hangja fegyveres harcra buzdít. Költészetének lassú átalakulása azonban az ötvenes évek közepén megindul. A radikális hangot először a nemzeti összefogás gondolata (passzív ellenállás), majd magánéleti témák előtérbe kerülése váltja fel (Nyári estén, 1854; Nyárban, 1855). Ezekben az években bontakozik ki Tompa hangulatköltészete, amelynek legsikerültebb verse az Ősszel(1856).

AllegóriákAz 1859-től újra erősödő nemzeti ellenállás fellelkesíti Tompát. Az elégedetlenség hangja szólal meg a Tanács(1860) és a Barátomhoz(1861) című versében. A korszak kimagasló verse az 1861-ben született Forr a világcímű. Későbbi hazafias tárgyú verseit az allegorikus képalkotás jellemzi, ezek közül kiemelkedik az Új Simeon(1862) és az Ikarus(1863).

Tompa kezdetben elutasítja a kiegyezésre törekvő politikai lépéseket, 1865-ben még „öngyilkos alkunak” látja és nemzetárulásnak mondja Deák tervét. 1867-re azonban nézetei megváltoznak, a feltámadt illúzió bizonyítéka, hogy verssel üdvözli az uralkodót (Isten hozott..., 1867).

almanachlíra: a XIX. században divatos érzelmes közhelyeket megszólaltató lírai költemény; a szentimentalizmus, a romantika és a biedermeier ízlés jellegzetes jegyeit hordozza; a magyar lírában elsősorban Kisfaludy Károly és Bajza József képviseli

népiesség: általános értelemben a népköltészetet, népművészetet követendő mintának tekintő irányzat; a XIX. század romantikus történelembölcselete szerint a művészetek a „romlatlan”, „természetes” ősi, népi műalkotások, a néphagyomány felé fordulnak, mint a nemzeti identitást, kultúrát egyedül igazán tükröző, kifejező művészi megnyilvánulás felé, a népi kultúra tehát a nemzeti kultúra alapja; a népiesség művészi programja a magyar irodalomban a demokratikus politikai tartalmakkal kapcsolódott össze

allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt, megszemélyesítésen alapuló szókép; a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik