Shelley legismertebb műve az Óda a Nyugati Szélhez című költemény, amelyet Tóth Árpád fordított magyarra.

A vers címe egy toposz. A klasszikus görög irodalomban a nyugati szél még lágy, segítő, hazavezető szél, s ezt a jelentését megőrizte a reneszánszban is. A romantikában azonban döntő jelentésváltozáson megy át. Itt éppen ellenkezőleg: a nyugati szél a vad szabadság, az önmagát sem kímélő függetlenség szimbóluma lesz az elérendő cél.

Az óda 5 önálló szerkezeti egységből, öt szabálytalan rímelésű és sortörésű angol szonettből áll, ahol annyi szabályosságot őriz meg a költő, hogy a versforma felismerhető maradjon.

Az első szonett vershelyzetét egy megszólítás adja, mely a lírai alanynak a megszólítotthoz való viszonyát fejezi ki. A szél jelzői (nyers, vad, láthatatlan) meghatározzák a toposz jelentésváltozását. Az évszakszimbolika „Ősz sóhajja…”, „…pestises lombok holt népe…” felerősíti ezt, akárcsak a záró szakasz mindent magába ölelő ellentétpárja és himnikus hangneme.

A második szonettben kibomlik és tovább fejlődik az évszakszimbolika és az ellentétes képek sorozata, a hangnem pedig egyre extatikusabbá válik.

A harmadik szonett látszólag elcsituló, lelassuló hangzása szembeállítja a nyugati szél vad, viharos és szélsőségesen szabad világát a Földközi-tenger, a mediterrán dél lassú, nyugodt, bágyadt, már haldokló világával. A természeti képekben egy avítt, felbomló és egy vad, fiatal kultúra ellentéte is megfogalmazódik. Az első három szonettet összekapcsolja a lírai alany kívülállósága, a megszólító egyes szám második személyű igealak.

A negyedik szonett nézőpontváltást hoz, az igealak egyes szám első személyűvé válik, és megindul az azonosulás folyamata. Először csak hasonlatok: „Ha lomb lehetnék…Vagy felhő…vagy hullám…”, majd a társ s végül a rokon képe jelzik a folyamat állomásait. Jellemző módon társul ehhez egy életkori értékpreferencia: a kamaszkor kiemelése és felemelése (talán először a világirodalomban).

Az ötödik szonettben összegződnek az eddigi elemek, s új mozzanatként kapcsolódik hozzájuk a kifejező művész szerepe: „Legyek hárfád…”, s itt megtörténik a teljes azonosulás is „…én s te: egy személy…”. Az évszakszimbolika a zárókép szállóigévé vált szavaiban válik teljessé, az örök remény himnikus megfogalmazását adva: „…késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”. Az egész ódára, amely már-már rapszodikus zaklatottságú, jellemző az elevatio, a soráthajlások (enjambement) halmozása és a rendkívüli expresszivitás.

Elevatio: (lat.) felemelés.

Toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot.

Szonett: 14 sorból álló jambikus lejtésű műforma; két négy és két háromsoros egységből áll, rímképlete többféle lehet, pl. abab abab ccd eef; abab abab cdc dcd. Jelentős szonettköltők: Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, a magyar irodalomban: Babits Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc stb. Speciális fajtája a szonettkoszorú: 15 szonettből álló verscsoport, amelyben az egyes szonettek utolsó sorai a következő szonett kezdősorai lesznek; a 14 „különleges” sorból épül fel a 15. ún. mesterszonett (pl. József Attila: A kozmosz éneke).

Szimbólum: „ismertető jegy”(gör.) szóból; szókép; jelkép; elvont fogalom, gondolat, érzés kifejezése konkrét tárgy vagy jelenség megjelenítése által.