Schiller alakjai sokszínűbbek, mint a klasszicista drámák hősei, jellemeiben shakespeare-i vonásokat is fölfedezhetünk. Tragédiáinak központi kérdése egyén és világ szembesülése. Az akaratában, lelkében, gondolataiban szabad ember eszmevilága kerül szembe a politikai, társadalmi, történelmi valósággal. Schiller értékrendje szerint az ember életének értelmét az eszmékért folytatott küzdelem adja – csak ezért érdemes életünket feláldozni. Az eszmék örökkévalósága az időhöz kötött földi világban nem diadalmaskodhat. Ez a végkövetkeztetés a magyarázata annak, hogy hőseinek sorsa mindig tragikus.

Don Carlos (1787) című drámájának cselekménye bonyolult, a főhős tragédiája kettős. Szerelmét – Erzsébetet – feleségül veszi apja (II. Fülöp), s ezt a helyzetet az udvar tagjai arra használják fel, hogy intrikáikkal kiélezzék apa és fiú ellentétét.

Apa és fiú személyes konfliktusa mellett a tragédia másik szála a politikai konfliktus. A spanyol király ellen föllázadtak a németalföldi tartományok (a mű történelmi háttere az 1568–1609-as németalföldi szabadságharc), s a királyi udvarban Posa márki képviseli ügyüket. Posa márki mind a királyt, mind Don Carlost megpróbálja meggyőzni. Álma egy szabadságon alapuló társadalmi rendszer. Ügyének végül megnyeri Carlost, de elbukik, Fülöp kivégezteti.

Posa tragikuma jellemében rejlik. Eszmeember és reálpolitikus egy személyben, de a gyakorlati életben nem elég jártas, túlságosan bízik önmagában és a királyban is. Bukásában nem omlik össze, büszkén vállalja a halált.

Posa nemcsak barátja, tanácsadója Don Carlosnak, hanem példaképe is. A tragédia elején Don Carlos még csak szerelmében és önbecsülésében megalázott ember, de végül küldetéstudattal rendelkező, a nagy feladatra vállalkozó, Flandria népének szabadságát kivívni akaró hőssé válik. A királynétól való búcsújakor személyes érzelmeit visszafojtja: már az eszme az elsődleges számára. Balsorsa épp akkor teljesedik be, amikor már megérett, hogy küldetését teljesítse – az inkvizíció vele is végez.

Különös módon, valódi tragikus alak a konfliktus másik oldalát képviselő II. Fülöp király is. Egyrészt a shakespeare-i gonosz hatalmasokra (II. Richárd, Machbeth) emlékeztet, másrészt olyan negatív hős, akit a hatalom magányossá, gyanakvóvá, csalódottá tett. Posa lázadása végképp meggyőzi, hogy senkiben sem bízhat, a történet végére végérvényesen magányossá válik. A drámát megzenésítő Giuseppe Verdi is megérezte Fülöp sorsában a tragikumot, azonos című operájának híres áriája („Majd alszom én...”) szövegében és zenei eszközeiben is ezt tükrözi.

A dráma tehát három pillérre, a három tragikus férfi szereplő ellentéteire épül. Hogy mégis Carlos a címszereplő, annak az a magyarázata, hogy ő jellemében, gondolkodásában zajlanak le jelentős változások. Posa kész jellemű ember, céltudatos, kezdettől fogva tudja, hogy mi a küldetése, feladata. Nincs benne bizonytalanság, kétely. Fülöp király szintén egynemű figura, tökéletesen tisztában van státusa jelentőségével, tudja, hogy egy uralkodónak mi a kötelessége. Épp ezek a képességei teszik lehetetlenné számára, hogy Posát megértse. A hatalom nézőpontjából Posa mindennél veszélyesebb, s mivel Carlos is Posa eszméinek hívévé válik, fia sem lesz más, mint a hatalom, a birodalom ellensége. A király nem a hatalom megszállottja, nem dühöngő zsarnok, magatartásában a machiavellizmus logikája figyelhető meg.

Don Carlos jellemfejlődése az érzelmek, indulatok felől halad a szabadság megvalósításának eszméi felé, az egyéni érdekek, vágyak felől a közösség, az emberiség szolgálata felé. Az, hogy az önbecsülésében megalázott ember képes felülemelkedni személyes sérelmein, s nem bosszúállásra készül, világosan jelzik az alkotó szándékát. A tragédia üzenete egyértelmű: a szabadság, az emberiség szabadsága mindennél fontosabb. Természetesen értelmezhető ez nemes bosszúként is, hisz apa és fia kerül ismét szembe egymással. Fülöp döntése, hogy kiszolgáltatja Carlost az inkvizíciónak, csak látszólag győzelem, valójában vereség. II. Fülöp nem csak fiát veszíti el, a végkifejlet a birodalom sorsát is előrevetíti.

A tragédia többi szereplője kevésbé árnyalt jellem, elsősorban pozícióikat féltő intrikusok, akiket személyes érdekeik mozgatnak, akik a király és fia ellentétében csak a szerelmi féltékenység személyes ellentéteit látják. Amikor világossá válik, hogy Carlos is lázadóvá lesz, az erő, a hatalom oldalára állnak. Bár tragikusnak nevezhető a királyné, Erzsébet sorsa is, de – mivel helyzete kiszolgáltatottá teszi – nem tud Carlos sorsában osztozó hőssé válni.

macchiavellizmus: Niccolo Macchiavelli, A fejedelem című műve szerint a hatalom megtartásának célja az uralkodót minden erkölcsi és jogi korlát betartása alól felmenteni