A Júlia vagy Új Héloïse című regény 1760-ban készült el. A szentimentalista regények egyik alaptípusa. A témát Rousseau egy ismert és többször is feldolgozott középkori szerelmi történetből merítette. Pierre Abélard és szerelmese, Héloïse valóságban is megtörtént tragikus szerelme volt a történet alapja: a paptanár és ifjú szerelmese közti boldogság beteljesülését a leány családja akadályozta meg azzal, hogy Héloïse testvérbátyjai megfosztották férfiasságától Abélard-t. A leányt zárdába küldték, de nem tudták megakadályozni, hogy sírig tartó szerelmükben ne váltsanak leveleket egymással.

Az alaptörténetet Rousseau némileg átalakítja, és saját korának társadalmi problémáival telíti. A szerelmesek a társadalmi előítéletek és a vagyoni különbség miatt nem nyerhetik el a boldogságot. A tehetséges, de szegény svájci házitanító, Saint-Preux (e. szenprő) és tanítványa, Júlia a leány apjának gőgös viselkedése miatt nem köthet házasságot. Saint-Preux tehetetlenségében és bánatában világ körüli útra indul. Eközben Júlia férjhez megy egy nála jóval idősebb földbirtokoshoz. A hazatérő Saint-Preux-t gyermekeik házitanítójául fogadják. A látszólag békés idilli életet újra felkavarja a szerelem szenvedélye. Júlia azonban egy kirándulás alkalmával a tóba zuhan, s bár kimentik, tüdőgyulladást kap és meghal. Utolsó lehelletével Saint-Preux nevét suttogja.

Rousseau a klasszikusnak számító levélregény formát választotta történetének előadására. A szentimentalista stílusjegyek határozzák meg művét. A szerelmi szenvedély, a be nem teljesedett boldogság fájdalmának határpontjai közt Rousseau mindent megmutat, ami csak az emberi szívben rejtezik. Ugyanakkor a regény nyílt támadás is a feudális erkölcsök és az érdekházasság maradisága ellen. Az egyén boldogságának nem szabad gátat vetni, állítja Rousseau. Mindenkinek joga van a boldogsághoz és saját érzelmeinek követéséhez.

Rousseau műve a morális szentimentalizmus mellett vagy talán azzal szemben az érzéki szentimentalizmusregénye. A rokokó erotikájával együtt nagy hatással volt a következő század romantikus íróira.

Szentimentalizmus: a felvilágosodás művészeti irányzata; nagyfokú érzelmesség és érzékenység jellemzi, az irracionális szféra előtérbe kerülése készíti elő a romantika korát; a XVIII. század második felének a klasszicista ízléssel szembeforduló az érzelmek felszabadulását hirdető irányzata. Legfőbb irodalmi képviselői: Richardson: Pamela, Sterne: Szentimentális utazás, Rousseau: Új Héloïse, Goethe: Werther szerelme és szenvedése, Kármán József: Fanni hagyományai, Dayka Gábor és Csokonai költeményeinek egy része.

Levélregény: regénytípus, a történet egy vagy több szereplő leveleiből tárul elénk, az érzékenység korának kedvelt műfaja. Legfőbb képviselői: Montesquieu: Perzsa levelek, Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloïse, Goethe: Werther, Kármán József: Fanni hagyományai.