A társadalmi szerződés (Részlet)

VI. FEJEZET

A társadalmi szerződésről

Feltételezem, hogy az emberek már odáig fejlődtek, ahol a természeti állapotban önfenntartásukat veszélyeztető akadályok, ellenállásuknál fogva, felülkerekedtek azokon az erőkön, amelyeket az egyes ember latba vethet azért, hogy ebben az állapotban fenntarthassa magát. Ez a kezdetleges állapot akkor már nem maradhat fenn többé, s az emberi nem elveszne, ha nem változtatná meg létformáját.

Mivel azonban az emberek nem teremthetnek új erőket, hanem csak a már meglevőíket egyesíthetik és irányíthatják, fennmaradásuknak nincs más eszköze, mint hogy társulás útján olyan erőtömeget alkossanak, amely legyőzi az ellenállást, azt egyetlen ható erő által mozgásba hozza és összhangban hatni engedi.

Ez az erőtömeg csak többek közreműködésével jöhet létre; de mivel az erő és a szabadság minden ember számára a létfenntartás elsőrendű eszköze, miként ruházhatja azt másra anélkül, hogy magának ártana és a maga iránti köteles gondosságot elmulasztaná? Ezt a nehézséget, vizsgálódásaim tárgyára vonatkoztatva, egy fejezhetném ki:

„Meg kell találnunk a társulásnak azt a formáját, amely közös erejével védi s oltalmazza minden tagjának személyét és vagyonát, s amelyben minden ember, ha egyesül is a többiekkel, mégiscsak önmagának engedelmeskedik, s ugyanolyan szabad marad, mint azelőtt”. Ez az az alapvető kérdés, amelyre a társadalmi szerződés ad megoldást.

E szerződés kikötéseit az ügylet természete olyannyira meghatározza, hogy a legkisebb változtatás hatálytalanná és semmissé teszi azokat. Ebből pedig az következik, hogy bár e pontokat sohasem nyilvánították ki határozottan, mégis mindenütt azonosak, mindenütt hallgatólagosan elfogadták és elismerték azokat, mindaddig, amíg a társadalmi szerződést meg nem sértik, míg mindenki vissza nem lép eredeti jogaiba és vissza nem nyeri természeti szabadságát, s ugyanakkor elveszti az egyezményen alapuló szabadságot, amelynek kedvéért természeti szabadságáról lemondott volt.

Ezek a kikötések természetesen egyetlenegyre vezethetők vissza, hogy tudniillik a társadalom valamennyi tagja minden jogával együtt beleolvad az egész közösségbe: mivel, először is, ha a társadalom valamennyi tagja teljesen odaadta magát, akkor mindenki egyenlő helyzetbe jut; ha a feltételek így mindenki számára egyenlők, akkor senkinek sem érdeke hátrányossá tenni azokat mások számára.

Sőt, mivel a beolvadás minden feltétel nélkül történt, a kapcsolat a lehető legtökéletesebb, s egyetlen tagnak sem lehet azon túlmenő igénye: mert ha az egyeseknek maradna valami joguk, akkor valamennyiük számára közös főhatalom hiányában, amely köztük és a közösség felett ítélhetne, mindenki bizonyos tekintetben saját bírája volna és nemsokára követelné, hogy minden kérdésben az legyen; a természeti állapot folytatódnék s a társulás szükségszerűen önkényuralommá vagy feleslegessé válnék.

Végül pedig, ha minden egyén a közösségnek szenteli magát, ezzel senkinek sem lesz alárendeltje; s mivel a társulásnak egyetlen tagja sincs, aki felett a többi ne nyerné ugyanazt a jogot, amit ő maga is a közösségre ruházott, ő maga is elnyeri az ellenértékét annak, amit elveszít és több erőt nyer annak megtartására, amije van.

Ha tehát mindent elhagyunk a társadalmi szerződésből, ami nem tartozik a lényegéhez, az a következő szavakban foglalható össze: „Mindegyikünk alárendeli személyét és minden képességét a közakarat legfelsőbb hatóságának: és minden egyes tagot testületileg az összesség elválaszthatatlan részeként fogadunk be.”

A társulásnak ez a ténye a szerződő magánszemélyek helyébe egy erkölcsi össz-személyiséget hoz létre; ez annyi tagból áll, ahány szavazata van a testületnek, mely ezzel a ténnyel nyeri el egységét, közös én-jét, életét és akarátát. Az egyének társulásából így kialakuló közjogi személyiséget hajdan polgári társaságnak nevezték, ma köztársaságnak vagy politikai testületnek nevezzük, tagjai államnak mondják passzív állapotban, főhatalomnak aktív állapotban, hatalomnak, amikor más hasonló közülettel hasonlítják össze, a társult személyek együttesen a nép nevet viselik, és egyenként honpolgároknak nevezik őket, amennyiben a főhatalom részesei, és alattvalóknak. amennyiben az állami törvényeknek alávetett személyek. Ezek a kifejezések gyakran összekeverednek és felcserélődnek; elegendő akkor megkülönböztetni őket, ha pontos jelentésükben fordulnak elő.