Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól - Rousseau

Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei. A másikat morális vagy politikai egyenlőtlenségnek nevezhetjük, mert egy bizonyos közmegállapodástól függ, és az emberek közötti egyezség hozta létre vagy legalábbis szentesíti. Ez utóbbi különféle kiváltságokból áll, melyeket némelyek másoknak a rovására élveznek; így például gazdagabbak, hatalmasabbak, nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint amazok, sőt engedelmeskedésre bírhatják őket […]

Mi is hát a jelen Értekezés pontos feladata? Megjelölni a dolgok haladásában azt a pillanatot, amikor a jog az erőszak helyébe lépett, s a természet alávettetett a törvénynek. Megmagyarázni, hogy a csodák miféle láncolata kellett ahhoz, hogy az erős a gyenge szolgálatába szegődjék, s a nép az eszmei régiókban keressen megnyugvást és lemondjon a valóságos boldogságról. […]

Első rész

Ha helyesen akarunk ítélni a természeti állapotról, a kezdetektől fogva kell szemmel kísérnünk s úgyszólván fajtájának első csírájában kell megvizsgálnunk az embert. De bármilyen fontos ez, nem követem végig az emberi szervezet fejlődésének egymás utáni szakaszait, nem időzöm el az állatok rendszerénél, hogy megtudjam, milyen lehetett az ember a kezdet kezdetén, míg végül olyanná vált, amilyen jelenleg. Nem vizsgálom, vajon hosszúkás ujjai nem horgas karmok voltak-e eredetileg, miként Arisztotelész gondolja, nem volt-e bundája, akár a medvének, és amikor négykézláb járt, tekintete a földre szegeződött, szemhatára pedig néhány lépésig terjedt csupán, nem határozta-e meg ez a tartás gondolatainak természetét és korlátait is. Csak homályos és szinte teljesen koholt feltételezésekbe bocsátkozhatnék e tárggyal kapcsolatban: az összehasonlító anatómia még túlságosan csekély haladást tett, a természetkutatók megfigyelései még túlságosan bizonytalanok, semhogy szilárdan megálló okfejtést építhetnék ilyen alapokra. De nem folyamodom az erre a pontra vonatkozó természetfölötti ismereteinkhez sem, és nem törődöm az ember külső vagy belső alkatának változásaival, melyeknek abban a mértékben kellett bekövetkezniök, ahogy új feladatokra kezdte használni tagjait és új eleséggel kezdett táplálkozni. Így tehát felteszem, hogy az ember mindig ugyanolyan alkatú volt, amilyennek ma látom: két lábon járt, úgy használta kezét, ahogyan mi a magunkét, tekintetét az egész természetre irányította, és szemével felmérte az ég roppant térségeit.

Ha ezt a lényt megfosztom minden természetfölötti tehetségtől, amit kívülről kaphatott, és minden mesterséges képességétől, amit csak hosszan tartó haladás eredményeként nyerhetett el, egyszóval, ha olyannak tekintem, amilyenné a természet keze formálta, azt találom, hogy ez a lény az egyik állatnál kevésbé erős, a másiknál kevésbé fürge, de egészében véve mégis előnyösebb alkatú valamennyinél: jóllakik egy tölgy alatt, az első pataknál lecsillapítja szomját, ugyanaz alatt a fa alatt, melytől enni kapott, ágyat is talál magának, s ezzel már ki is elégítette szükségleteit.

A föld, míg hagyják magától teremni, és fejsze nem csonkítja meg a hatalmas erdőket, melyek elborítják, mindenütt élelemraktárakat és búvóhelyeket nyújt valamennyi állatfajnak. Az emberek szétszórtan élnek az állatok között, megfigyelik, utánozzák az állatok iparkodását, és így egészen az állati ösztönök szintjéig fölemelkednek. De ráadásul megvan az az előnyük is, hogy, ellentétben a többi fajjal, amely csupán a saját ösztöneivel rendelkezik, az ember, akinek talán egyetlen saját ösztöne sincs, valamennyi faj ösztöneit magáévá teszi, egyaránt táplálkozik a legtöbb élelemfajtával, melyeket a többi állat megoszt egymás között, így aztán könynyebben tartja fönn magát, mint bármelyikük. […]

A természeti állapotban az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik, hacsak nem vesszük e szavakat valamiféle testi értelemben, s nem nevezzük bűnnek az egyén olyan tulajdonságait, amelyek az önfenntartásra ártalmasak lehetnek, erénynek pedig az olyan tulajdonságokat, amelyek elősegítik a fennmaradást; ez esetben azt az embert kellene a legerényesebbnek neveznünk, aki a legkevésbé áll ellent a természet egyszerű késztetéseinek. De ha nem akarunk eltávolodni a szó megszokott értelmétől, helyénvaló lesz felfüggeszteni ítéletünket erre a helyzetre vonatkozóan, és dacolni előítéleteinkkel, amíg mérleggel a kézben meg nem vizsgáltuk, vajon a civilizált emberek között több-e az erény, mint a bűn, vagy erényeik hasznosabbak-e, mint amennyire ártalmasak a bűneik, vagy hogy a tudás terén tett haladásuk, amennyiben megismerik a jót, amit cselekedniök kellene, elegendő kárpótlást ad-e a sok rosszért, mit egymásnak okoznak, vagy mindent egybevéve, nem volnának-e szerencsésebb helyzetben, ha senki részéről nem kellene rossztól tartaniok vagy jót remélniök, mint ha általános függésbe kerülnek egymástól, s mindent olyan emberektől kénytelenek várni, akik semmit sem kényszerülnek adni nekik. […]

Bizonyos tehát, hogy a szánakozás természetes érzés; minden egyedben mérsékeli az önszeretet működését, mivel hozzájárul az egész faj fennmaradásához. Ez az érzés teszi, hogy habozás nélkül segítségére sietünk mindenkinek, akit szenvedni látunk. A természeti állapotban ez az érzés tölti be a törvények, az erkölcsök és az erény helyét; és megvan az az előnye is, hogy senki nem érez kísértést megtagadni az engedelmességet szelíd hangjának. Ez az érzés tartja vissza az erős vadembereket attól, hogy elvegyék a gyenge kisgyermekek vagy a magatehetetlen öregek nagy fáradsággal megszerzett eleségét, ha remélhetik, hogy másutt találnak maguknak ennivalót. Ez sugallja minden embernek a természetes jóság alapelvét: Úgy tedd a jót magadnak, hogy a lehető legkisebb rosszat okozd másnak, s ez az elv, ha sokkal tökéletlenebb is, meglehet, hasznosabb, mint az ésszerű igazságosság parancsa: Tégy úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled tegyenek. Egyszóval, inkább ebben a természetes érzésben, s nem a kifinomult érvekben kell keresni az okot, amiért minden ember, a nevelés adta elvektől függetlenül is, irtózik rosszat cselekedni. Szókratészhez meg a hozzá hasonló bölcsekhez talán illik, hogy az ész által tegyék magukévá az erényt, ám az emberi nem réges-rég kihalt volna, ha fennmaradása egyes-egyedül az emberek okoskodásán múlnék.

Mivel az emberek szenvedélyei igencsak szunnyadoztak és igen üdvösen meg voltak zabolázva, s mivel ők maguk inkább vadak voltak, mint rosszak, s inkább az a törekvés kormányozta őket, hogy megóvják magukat a fenyegető bajoktól, mint az a kísértés, hogy ők maguk okozzanak bajt másoknak, nem támadtak közöttük veszedelmes összetűzések. Semmi módon nem közlekedtek egymással, így aztán nem ismerték a hiúságot, sem a tekintélyt, a megbecsülést, a megvetést; a legcsekélyebb fogalmuk sem volt róla, hogy mi az: enyém s tiéd, és az igazságról sem volt valódi elképzelésük; ha erőszak esett rajtuk, könnyen jóvátehető rossznak tekintették, nem megtorlandó sérelemnek, s legfeljebb gépiesen és az első pillanatban gondoltak bosszúra, mint a kutya, amely megharapja a hozzávágott követ. Ezért hát viszálykodásaik ritkán jártak volna véres következményekkel, ha soha nem forognak érzékenyebb tárgy körül, mint amilyen az eleség – de úgy látom, volt veszedelmesebb tárgyuk is, s erről még szólanom kell.

Az emberi szívet hevítő szenvedélyek között van egy féktelen, vad szenvedély; az, amelyik nélkülözhetetlenné teszi az egyik nemet a másik számára. Roppant szenvedély ez, minden veszéllyel dacol, minden akadályt ledönt, s őrjöngésében, úgy tetszik, el tudná pusztítani az emberi nemet, amelyet fenntartani hivatott. […]

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy midőn a vadember az erdőkben kóborolt és nem tudott semmilyen mesterséget, nem tudott beszélni, nem volt otthona, nem háborúskodott, nem lépett viszonyra senkivel, és szüksége sem volt embertársaira, miként arra sem vágyódott, hogy ártson nekik, talán személy szerint nem ismerte egyikőjüket sem, kevés szenvedélye volt és beérte önmagával, akkor csak ennek az állapotnak megfelelő érzelmei és gondolatai voltak, csupán igazi szükségleteit észlelte, csak arra volt figyelemmel, amire, úgy vélte, érdekében áll odafigyelnie, s értelmi képességei nem tettek nagyobb haladást, mint hiúsága. Ha véletlenül felfedezett valamit, annál is kevésbé volt képes továbbadni felfedezését, mert gyermekeit sem ismerte meg. A mesterségek elvesztek feltalálójukkal együtt. Nem volt sem nevelés, sem haladás, a nemzedékek hasztalan sokasodtak, és mivel valamenynyi ugyanarról a pontról indult ki, ezért minden évszázad az ősidők kezdetlegességében telt el; a faj már öreg volt, de az ember mindig gyermek maradt.

Ha ilyen sokáig időztem az eredeti állapot feltevésénél, azért tettem, mert régi tévedéseket és megrögzött előítéleteket kellett kiirtanom. Úgy véltem, egészen a gyökerekig kell ásnom, s felrajzolván az igazi természeti állapot képét, meg kell mutatnom, hogy az egyenlőtlenség – még a természetes egyenlőtlenség is – sokkal kevésbé valóságos és sokkalta kisebb hatást gyakorol ebben az állapotban, mint ahogyan szerzőink állítják. […]

Második rész

Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié! De igen valószínű, hogy akkoriban már fordulópontra jutottak a dolgok, s nem maradhattak úgy, ahogyan voltak, hiszen a tulajdon fogalma sok korábbi fogalomtól függ, melyek csak sorjában keletkezhettek, és így nem egy csapásra bukkant föl az emberi szellemben. Mielőtt az emberek eljutottak volna a természeti állapot e végső határához, jelentős haladást kellett tenniök, nem kevés jártasságot és tudást kellett szerezniök, nemzedékről nemzedékre átadniok és gyarapítaniok. Kezdjük hát előbbről, s kíséreljük meg egyetlen szempont szerint összefoglalni az események és ismeretek lassú egymásutánját, a legtermészetesebb rendjükben.

Az ember első benyomása az volt, hogy létezik, első törekvése, hogy fenntartsa önmagát. A föld gyümölcsei mindent megadtak neki, amire szüksége volt, az ösztön rábírta, hogy éljen a javakkal. Az éhség meg a többi vágy rendre megismertette a létezés különböző módjaival; s az egyik arra ösztökélte, hogy szaporítsa fajtáját. E vak ösztönt nem kísérte szívbeli érzés, s így eredménye merőben állati aktus volt. Mihelyt kielégült a szükséglet, a két nem idegen volt egymásnak, s még az anya sem törődött a gyermekével, mihelyt az meg tudott lenni nélküle. Ebben az állapotban leledzett az ember, midőn megszületett. Így élt ez az állat: kezdetben a puszta érzéki benyomásokra szorítkozott, alig használta ki a természet adományait, arról pedig nem is álmodott, hogy kicsikarjon valamit a természettől. Ámde csakhamar nehézségek támadtak, s meg kellett tanulnia megbirkózni velük; a fák magasak voltak, és nem érte el a gyümölcsüket; egyik-másik állat is ugyanezzel a terméssel akart táplálkozni, s így versenyeznie kellett vele a táplálékért; más, vérengző állatok egyenesen az ő életére törtek. Ezért kénytelen volt testének gyakorlásába fogni: mozgékonnyá kellett válnia, gyorssá a futásban, erőssé a harcban. Hamarosan megtanult bánni a természetes fegyverekkel, faágakkal és kövekkel. Megtanulta leküzdeni a természeti akadályokat, szükség esetén megvívni a többi állattal, akár az emberektől is elvitatni táplálékát, vagy kárpótolni magát azért, amit át kellett engednie az erősebbnek. […]

Amíg az emberek beérték egyszerű kunyhóikkal, amíg megelégedtek azzal, hogy tövis vagy halszálka segítségével, állatbőrökből varrják ruháikat, hogy tollakkal vagy kagylókkal ékesítsék magukat, hogy különböző színekkel fessék be testüket, hogy tökéletesebbé vagy szebbé tegyék íjaikat és nyilaikat, hogy éles kövekkel néhány halászcsónakot vagy durva zeneszerszámot faragjanak maguknak, egyszóval, amíg csak olyan munkákkal foglalatoskodtak, amelyeket egyetlen ember is el tudott végezni, és olyan mesterségekkel, amelyekhez nem volt szükség több kéz együttműködésére, addig szabadok, egészségesek, jók és boldogok voltak, amennyire csak természetüknél fogva lehettek, és szünet nélkül élvezték a független tevékenység édességét. De attól a pillanattól fogva, hogy az egyik ember rászorult a másik segítségére, hogy észrevették: előnyös lehet, ha egyvalaki kettő számára elegendő készletekkel rendelkezik, az egyenlőség oda volt, megjelent a tulajdon, szükségessé vált a munka, s a hatalmas erdők derűs mezőkké változtak át, amelyeket emberi verítékkel kellett öntözni, s ahol a terméssel együtt rövidesen kicsírázott és nagyra nőtt a szolgaság meg a nyomor. […]

Ennek a zűrzavarnak, ennek a felfordulásnak a keblén emeli fel ocsmány fejét a despotizmus, hogy mindent megsemmisítsen, ami jót és egészségeset csak talál az állam bármely részében, s hogy végül lábbal tiporhasson törvényt és népet, és szilárdan berendezkedjék a köztársaság romjain. Ezt az utolsó változást a zavargások és sorscsapások ideje előzi meg, ámde végül is mindent elnyel a szörnyeteg, s a népeknek immár se vezetőik, se törvényeik: csupán zsarnokaik lesznek. Ettől a pillanattól fogva erkölcsről és erényről sem beszélhetünk, mert ahol az önkény uralkodik, cui ex honesto nulla est spes, ott nem tűrnek meg más urat. Ha a zsarnok szól, senki sem hallgathat a becsület vagy a kötelesség szavára; a rabszolgák számára csak egy erény marad, a legelvakultabb engedelmesség.

Ez az egyenlőtlenség legmagasabb foka, a végső pont, ahol bezárul a kör és eléri azt a pontot, ahonnét kiindultunk: itt újból egyenlő lesz minden ember, mert valamennyien a semmivel lesznek egyenlővé, s minthogy az alattvalóknak nem parancsol más törvény, mint uralkodójuk akarata, az uralkodónak pedig más szabály, mint szenvedélyei, ezért a jó fogalmai és az igazság elvei megint semmivé lesznek. Minden jog visszaváltozik az erősebb jogává, s így a társadalom visszatér a természeti állapothoz, de nem ahhoz, amelyiken kezdtük, mert az maga volt a tiszta természeti állapot, míg ez utóbbi a végső romlottság gyümölcse. […]

Igyekeztem úgy előadni az egyenlőtlenség eredetét és haladását, a politikai társadalmak keletkezését és hibáit, ahogyan pusztán észérvek segítségével levezethetjük az emberi természetből, anélkül, hogy a szent tanokhoz folyamodnánk, melyek az isteni jog szentesítését adják a legfőbb hatalomnak. A mondottakból az következik, hogy az egyenlőtlenség szinte teljesen hiányzik a természeti állapotban; képességeink kifejlése és az emberi szellem haladása tette naggyá és erőssé, s végül a tulajdon és a jog bevezetésével öltött szilárd és törvényes alakot. És még az is következik, hogy a morális egyenlőtlenség csak a pozitív jogtól kap létalapot, a természetjoggal mindig ellentétbe kerül, valahányszor nincs arányban a fizikai egyenlőtlenséggel. Ez a megkülönböztetés egyértelműen eldönti, mit kell gondolnunk e tekintetben az egyenlőtlenségnek arról a neméről, mely valamennyi civilizált nép körében uralkodik, mert nyilvánvalóan ellenkezik a természeti törvénnyel, bárhogyan határozzuk is meg azt, hogy egy gyermek parancsoljon egy öregembernek, hogy egy félkegyelmű vezessen egy okos embert, és hogy egy maroknyi ember fölös javakban dúskáljon, miközben az éhező sokaság a legszükségesebbet is nélkülözi.