A romantika regényirodalmában a legnagyobb karriert a történelmi témájú kalandregény futja be. Az előző század kalandos utaztatóregényeinek, a középkori, reneszánsz kori lovagi históriáknak, lovagregényeknek romantikus változatai a műfaj klasszikus gyökeréig – az ókori regényekig – vezetnek vissza. A romantika történelemszemlélete, múlthoz való viszonya tükröződik ezekben az alkotásokban. A kalandregény alapsémája viszonylag egyszerű: a főhős minél több és minél izgalmasabb veszélyes helyzetből kikerülve vagy dicsőülten eléri célját, vagy nemes halállal elbukik harcaiban.

A történelmi regények valódi értékét nem a műfaj és a forma jelenti, hanem a megjelenített, ábrázolt világ. A sokszor eszményített valós vagy fiktív hősök a „hétköznapok héroszai”. Céljaik általában nem egyéni, személyes célok, hanem nemes eszmék, ideák. A világ, melyben élnek, tele van rossz szándékú, önző, gonosz emberrel és egyéb akadályokkal, a főhősnek ezekkel kell felvennie a küzdelmet.

A történelmi téma lehetőséget ad az íróknak a történelem értelmezésére, a történelmi korok és alakok szerepének értékelésére, s természetesen saját koruk társadalmi problémáinak a visszavetítésére is, múlt és jelen szembesítésére. A történelmi regények és elbeszélések egy részében a cselekmény alapja valamely szerelmi téma, vagy a történelmi szál összefonódik egy szerelmi szállal is. Tehát a romantikus kalandregények a szerelmi történet hagyományait is továbbviszik.

A történelmi témájú kalandregény legnagyobb európai mesterei a skót-angol Sir Walter Scott (pl. Ivanhoe), a francia Victor Hugo (A párizsi Notre-Dame, 1793) és id. Alexander Dumas (A három testőr, Húsz év múlva).

A magyar irodalomban is megjelent a történelmi témájú regény és a történelmi kalandregény. Legjelentősebb képviselői Eötvös József(Magyarország 1514-ben, A falu jegyzője),Jókai Mór(Erdély aranykora, Szeretve mind a vérpadig, A Damokosok) és Kemény Zsigmond(Rajongók, Özvegy és leánya).