Petőfi n épiességének, népdalainak nemcsak magyar (Csokonai, Fazekas, Kölcsey, Vörösmarty, Erdélyi), hanem világirodalmi előzményei is vannak. A népies dalköltészet Petőfi egyik kedves költőjének, Béranger-nek a költészetére is jellemző, s másik szeretett és tisztelt költőtársa, Heine lírája is ilyen.

Legkorábbi zsengéit (pl. Tűnődés,Boszú) még az általa később el- és megvetett stílusban, az ún. almanachlíra modorában írta. 1842 táján születtek első népies ihletettségű alkotásai, bordalai, helyzetdalai,életképei(Disznótorban, A borozó, Az én torkom álló malom, Meredek a pincegádor, Ivás közben, Megy a juhász szamáron...).

Néhány anekdotikus,adomaszerű verset is írt ebben az időszakban (pl. Csokonai, A tintásüveg, Szeget szeggel, Ezrivel terem a fán a meggy...) E korai versekre elsősorban a könnyedség, humor, játékosság jellemző. Petőfi ízlelgeti a stílus, a beszédhelyzet(ek), a ritmus és a nyelv lehetőségeit, a felsorolt versek között némelyik nyelvi és formai szempontból is bravúros alkotás. Bordalai a beleélés remekei, Megy a juhász szamáron kezdetű versébe pedig balladai tragikumot sűrít és old fel a komikum eszközeivel.

E művek még inkább műfaj- és stíluskísérletek, valódi népdalai a következő esztendőkben (1843–44) keletkeznek nagyobb számban (Temetésre szól az ének..., A virágnak megtiltani nem lehet..., Ez a világ amilyen nagy..., Ki vagyok én? Nem mondom meg..., Befordúltam a konyhára..., A szerelem, a szerelem..., Síkos a hó, szalad a szán...). Petőfi nem utánozza a népdalok képi és formavilágát, hanem azonosul ezzel a világgal – nem kívülről, hanem belülről, átélve, teljesen beleélve magát szerepébe. A költő énje és a lírai én legtisztábban épp a népdalokban válik el egymástól – a népdalok a lírai szerepazonosulás tökéletes példái. Világosan felismerhetők bennük a költői tudatosság elemei is (szerkesztésmód, költői képek, nyelvi alakzatok, címnélküliség stb.), a beleélés, átélés tehát nem jelent szereptévesztést, csak természetességet. Talán e kettősség miatt tűnnek hitelesebbeknek Petőfi népdalai más költőkénél.

Petőfi egyrészt ösztönös zseni, másrészt művelt költő, aki az ekkor még csak kialakulófélben lévő programját tökéletesen valósítja meg verseiben. A népiesség számára nem a néphez való leereszkedést jelenti, nem is a népköltészet felemelését, hanem a költészet Helikonjáról való leereszkedést és a népet, az egyszerű embereket befogadóként, olvasóként elfogadó új művészi attitűdöt. Ezt fogalmazza meg később Arany Jánoshoz írt episztolájában is.

almanach-líra: a XIX. században divatos érzelmes közhelyeket megszólaltató lírai költemény, a szentimentalizmus, a romantika és a biedermeier ízlés jellegzetes jegyeit viseli magán

életkép: zsánerkép, a líra és az epika határán álló rövid verses műfaj; a hétköznapi élet egy tipikus helyzetét vagy alakját ábrázolja néhány jellegzetes „ecsetvonással”

helyzetdal: a szereplíra egyik típusa, a költő egy fiktív személy helyzetébe képzelve magát szólal meg

népiesség: általános értelemben a népköltészetet, népművészetet követendő mintának tekintő irányzat; a XIX. század romantikus történelembölcselete szerint a művészetek a „romlatlan”, „természetes” ősi, népi műalkotások, a néphagyomány felé fordulnak, mint a nemzeti identitást, kultúrát egyedül igazán tükröző, kifejező művészi megnyilvánulás felé, a népi kultúra tehát a nemzeti kultúra alapja; a népiesség művészi programja a magyar irodalomban a demokratikus politikai tartalmakkal kapcsolódott össze

Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Akadémiai Kiadó, Bp., 1978