A megtalált földi boldogság felett érzett örömmel áll szemben a „földi félelem”. A Szeptember végén című anapesztikus ritmusú elégia, mely a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse, a legemberibb, leghétköznapibb kérdése a szerelmes embernek. Ha végiggondoljuk, értelmetlennek tűnik, hogy pár nappal egybekelésük után arról faggatja kedvesét, hogy majdani ha Székely Bertalan: Szeptember végén lála után elhagyja-e őt. A szerelmes ember képtelen kérdésére mindig határozott „nem” választ vár, mint ahogy azt sem unja újból és újból megkérdezni, hogy kedvese, hitvese szereti-e. Giccs, banalitás, mindennapiság? Egyszerre az és nem az. A vers mélységében ott van az örök mulandóság, a „minden elmegy, minden elmúl” (Apollinaire: A Mirabeau-híd) törvénye miatti fájdalom és félelem. Mint ahogy sok más Petőfi-versben, ebben is az a nagyszerű, hogy a költő számára a konvencionális helyzet és a szöveg első szintjének jelentése, üzenete csak ürügy, mögötte meghúzódik valami sokkal fontosabb, sokkal lényegesebb kérdés.

A vers hangulatát és a szöveg elsődleges jelentését az évszakok toposza és főként az első szakasz ellentétei (ősz [nyár] – tél; élet [virág] – halál; szerelem – elmúlás; hűség – hűtlenség), illetve a nyomatékosító határozószók, kötőszók (még, már, de, akkor) határozzák meg. A vers fő gondolata a második szakasz első sora, a befejezetlen mondat („Elhull a virág,eliramlik az élet...”). A befejezetlen gondolat, a versnek távlatot adó probléma nem oldódik fel, a folytatás az élethez, a jelenhez való ragaszkodás felkiáltása („Ülj hitvesem...”), mintha a beszélő nem akarná valójában végiggondolni, befejezni, megfogalmazni az előző mondatot. A saját elképzelt jövőjére való váltás (2–3. strófa) tulajdonképpen elterelés.

elégia: görög eredetű műfaj, disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése

toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot