Szabadság, szerelem!

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Föltámadott a tenger...

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Európa csendes, ujra csendes...

Európa csendes, ujra csendes,

Elzúgtak forradalmai…

Szégyen reá! lecsendesűlt és

Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára

A gyáva népek a magyart;

Lánc csörg minden kézen, csupán a

Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,

Hát búsuljunk-e e miatt?

Ellenkezőleg, oh hon, inkább

Ez légyen, ami lelked ad.

Emelje ez föl lelkeinket,

Hogy mi vagyunk a lámpafény,

Mely amidőn a többi alszik,

Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna

A véghetetlen éjen át,

Azt gondolhatnák fönn az égben,

Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság,

Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni,

Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod

Ne érdemtelen szálljon ránk?

E hűtlen korban mi utósó

Egyetlen híveid valánk!

Szörnyű idő...

Szörnyű idő, szörnyű idő!

S a szörnyüség mindegyre nő.

Talán az ég

Megesküvék,

Hogy a magyart kiirtja.

Minden tagunkból vérezünk,

Hogy is ne? villog ellenünk

A fél világnak kardja.

És ott elől a háború

Csak a kisebb baj; szomorúbb,

Mi hátul áll,

A döghalál.

Be kijutott a részed

Isten csapásiból, o hon,

Folyvást arat határidon

Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni valaki,

Leírni e

Vad fekete

Időket a világnak?

S ha lesz ember, ki megmarad,

El tudja e gyászdolgokat

Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint

Megértük ezeket mi mind:

Akad-e majd,

Ki ennyi bajt

Higgyen, hogy ez történet?

És e beszédet nem veszi

Egy őrült, rémülésteli

Zavart ész meséjének?