A Zrínyi dala című költemény Kölcsey érett költészetének egyik legismertebb darabja – párverse, a Zrínyi második éneke, kései alkotás. A két vers keletkezési ideje között nyolc év a különbség. A Zrínyi dalának keltezése 1830. július 30., eredeti címe Szobránci dal (itt írta a költő a verset), a Zrínyi második éneke 1838-ban, a költő halála előtt nem sokkal született. A versek címében szereplő műfaji fogalmak nem a művek műfaját jelölik.

A két vers a költő életének két korszakához tartozik. Az első vers születésekor Kölcsey még javában készül arra a politikai szerepre, mely országgyűlési képviselőségében teljesedik ki. A második versnél már ismert költő, esztéta és politizáló értelmiségi, akinek tapasztalatai is vannak a jelenbeli politikai életről (megyei hivatalnok), és jól ismeri a kor uralkodó eszméit is. Politikai, eszmei nézetrendszere ekkorra már kialakult, letisztultak történelmi tapasztalatai és tisztában van a kor és a korban élő ember feladataival.

Annak ellenére, hogy Kölcsey politikai gondolkodásának centruma a jelen és a jövő kérdései, a Zrínyi dalában a magyar történelmi múlt egyik héroszát, Zrínyit idézi meg. A későbbi vers megszólalója is Zrínyi marad (ez a megoldás hasonló a Himnuszprédikátor-krónikás szerepéhez).

A magyar felvilágosodás korában és a XIX. század első évtizedeiben a költő-politikus Zrínyi Miklósnak valóságos kultusza alakult ki. Többször is kiadták műveit, költészetét és politikusi nagyságát egyaránt méltatták, példaként idézték. Bizonyos értelemben azonosították a két híres Zrínyi tetteit és alakját. E sajátos misztifikáció példája a Szigeti veszedelem egyik korabeli kiadása, melynek elején nem a szerző, hanem a szigeti hős képe szerepel.

A költő-politikus Zrínyi Kölcseynek is példaképe. Költészetét nagyra értékeli, több tanulmányában, esszéjében is foglalkozik vele, irodalmi jelentőségét többre értékeli Balassiénál. S mint a nemzet felemelkedéséért, jövőjéért küzdő politikus is példakép Kölcsey számára.

A versek egyik beszélője, lírai alanya a vándor (Zrínyi). Lényeges különbség van azonban a két versben a megszólaló-kérdező és a válaszadó viszonyában.

A Zrínyi dala című vers vándorának határozott, követelőző kérdéseire és felsorolásaira kiábrándult és lakonikus válaszok érkeznek, egészen az utolsó szakasz felkiáltással induló keserű kitöréséig. A válaszadó kiléte nem egyértelmű, a válaszok többféleképpen is értelmezhetőek: egyrészt belső monológként, ez esetben a „távoli múltból érkező” vándor saját kérdéseire maga adja meg a tapasztalataiból leszűrt keserű választ; egy másik lehetséges értelmezés szerint a válaszadó egy jelenbeli személytelen alak, nem azonosítható senkivel, a jelen tanúja.

A Zrínyi második énekében a lírai alany szintén Zrínyivel (vándor) azonosítható, de a válaszadó mitologikus, transzcendens lény – a Sors. Míg a Zrínyi dalában a páratlan szakaszok kérdések, a párosak az e kérdésekre adott válaszok. „Egyenlő felek párbeszéde” a vers. A Zrínyi második énekében a vándor nem kérdez, nem követel, hanem kérlel, könyörög („Te lásd meg, ó sors...”, „Hatalmas, ó légy gyámja...”, „Szánjad, ó sors...”, „Ah tartsd meg őt...”), s a kérések nem találnak meghallgatásra. Mindkét vers a lírai szerepazonosulás példája, melyben a beszélő teljesen azonosul szerepével.

A Zrínyi dalának kérdéseiben a dicső múlt emlékeit és alakjait (Árpád, Szondi) idézi meg, konkrét eseményekre (honfoglalás, a drégelyi ostrom) utalva. A kérdések patetikusak, emocionális telítettségűek, túlzóak. E túlzott érzelmi motiváltság a felidézett korok és tettek, alakok értékhordozó funkcióját hivatott képviselni. Jelentőségük, értékük azonban a válaszokban válik igazán érthetővé. A kérdések anaforikus indítására („Hol van...”, „Hol van...”, „És hol...”) felelve a második és negyedik szakaszban ismétlődik a válasz indítása is, sőt a válaszok kontrapontozva – más kontextusban – olykor ismétlik a megidézett képeket, fogalmakat is. A múlt értékei a jelenben elsilányultak, elpusztultak, csak romok, a feledés homályába vesző emlékek. A múltat idéző kérdés a válaszokban a jelennel szembesül. A múlt vitathatatlan érték, a jelen vitathatatlanul értéktelen. A múlt alakjai hősök, a jelen embere satnya, névtelen, jelentéktelen figura.

Az idő-érték ellentéteit fokozzák a térbeliség ellentétei. A múltbeli haza tágas, végtelen, termékeny világ, a jelenbeli a kietlen puszta. A bércen magasodó várnak még omladéka is megközelíthetetlen a „völgyben élő” jelenbéli ember számára. Az időbeli távlat és a térbeli végtelenség áll szemben a jelen beszűkült, múlttalan, és ezért jövőtlen világával. Ezt a szembenállást végsőkig fokozzák a belső,lelki szint ellentétei: a múlt alakjai hősök, bátrak, önfeláldozók, a jelenkor embere gyáva, fásult, s még az emlékeket is feledi.

Lakonikus: szűkszavú,tömör.