Goethe lírája összegzi a felvilágosodás és a kora romantika szinte minden jellegzetességét, szemléletét, stílusát, műfajait.
Korai verseit a rokokó játékossága és aszentimentalizmuspanteisztikus természetimádata jellemzi. Költészete – az alkotó saját meghatározása szerint is – jórészt alkalmi költészet. Verseinek alkalomszerűsége azonban nem jelent sem időbeli, sem témabeli kötöttséget. Állandó ihletője a természet, a táj, a szerelem, a múlt, a történelem. Itáliai utazásának élményei és az őt ért szellemi-filozófiai hatások vezetik a klasszikus műfajok és a klasszicizmus költészetének esztétikája felé (Római elégiák, 1788; Xéniák, 1796 – Schillerrel közösen). Herder és a Sturm und Drang hatását a Schillerrel közösen megjelentetett balladagyűjtemény jelzi.
A műfaji változatosság – elégiák, epigrammák, ódák, himnuszok, románcok, balladák – ellenére Goethe költészetének meghatározó műfaja a dal, a Lied. E műfaj azért is vált népszerűvé a korban, mert nemcsak klasszikus előzményei, hanem – a Sturm und Drangban felértékelődött – népköltészeti alapjai is vannak. Dalai nemcsak a német költészetben, hanem a német zeneművészetben is jelentősek, számtalan dala ihlette meg a zeneszerzőket is: Franz Schubert Goethe több, mint hetven dalát zenésítette meg.
A Nyugat-keleti Diván (1819) című kötet Goethe azon művészi koncepciójának bizonyítéka, mely szerint az önálló művek csak részei, töredékei a nagy egésznek, az életműnek. Minden alkotás csak az életműben kapja meg valódi értelmét, jelentését. Antologikus kötetében tematikus ciklusokba szerkesztette verseit.
Lied: „dal” (ném.) szóból; a XVIII-XIX. századi német költészetben kialakult sajátos daltípus; az erős zeneiség, tartalmi és formai egyszerűség jellemzi. Legfőbb művelői: Goethe és Heine.
rokokó: rocaille = „kagyló forma díszítőelem az építészetben” (fr. szóból; a XVIII. század közepén kialakult művészeti irányzat, a barokk kifinomult, túlhajtott változataként célját, a gyönyörködtetést a túlburjánzó ornamentikával valósítja meg; az irodalomban a stilizált szerelmi jelenetek, kecses, játékos költői képek, mesterkéltség és finomkodó modorosság jellemzi; a magyar költészetben Csokonai anakreóni dalai a legsikerültebb rokokó stílusú alkotások
románc: a líra és az epika határán lévő verses, balladaszerű nép- vagy műköltészeti műfaj; a balladával rokon, szerelmi témájú verses elbeszélés
szentimentalizmus: a felvilágosodás művészeti irányzata; nagyfokú érzelmesség és érzékenység jellemzi, az irracionálisszféra előtérbe kerülése készíti elő a romantika korát; a XVIII. század második felének a klasszicista ízléssel szembeforduló az érzelmek felszabadulását hirdető irányzata; legfőbb irodalmi képviselői: Richardson (Pamela), Sterne (Szentimentálisutazás), Rousseau (Új Héloïse), Goethe (Werther szerelme és szenvedése), Kármán József (Fanni hagyományai) Dayka Gábor és Csokonai költeményeinek egy része
Sturm und Drang: „vihar és előretörés” (ném.) kifejezésből; az 1780-90-es években kibontakozó német irodalmi és szellemi mozgalom, célja a nemzeti irodalom megteremtése; a felvilágosodás és a romantika közti átmenetet teremti meg a német irodalomban; legfőbb képviselői: Herder, Goethe, Lessing
Heller Ágnes: Goethe pantheizmusáról, 1968 (In: Érték és történelem).