Defoe nyelvhasználatát a tradícióellenesség határozza meg. A nyelv puszta eszköz, feladata csupán a dolgok közvetítése. Defoe nem stílusművész, de nem is akar az lenni. A poétikus nyelvhasználat nyomai megvannak – különösen a meditatív részekben –, de mennyiségük és jelentőségük is kisebb, mint a leíró részeké. A természetes beszéd elérése a cél, ezt tükrözik a napló és az emlékező részek nyelvi fordulatai is. A köznyelv használata (a mesterember nyelve) egyrészt a hitelesítés újabb eszköze, másrészt nem hamisítja meg a dolgokat felesleges és nehezen érthető, többértelmű metaforikus körülírásaival. Defoe prózastílusát is a célszerűség határozza meg. Szigorú tárgyszerűség jellemzi (tárgyi realizmus), elsősorban a leírások mestere. Az egyes szám első személyű – álönéletrajzi – előadásmód a hitelesség illúzióját kelti (intimitás), spontaneitása pedig a hétköznapi nyelvhasználat fordulataira épít. A közönség nyelvével megegyező stílus a szöveg olvashatóságát könnyíti meg.

Intimitás: bizalmas, csak szűk körben ismert dolog.