Moll Flanders örömei és viszontagságai (A szerző előszava)

A világot újabban annyira elárasztották regényes históriákkal és beszélyekkel, hogy aligha fognak hitelt adni egy titkos történetnek, amelyben a hősök nevét és egyéb körülményeit elhallgatjuk; éppen ezért bele kell törődnünk, hogy az olvasó maga alkot véleményt az itt következő ívekről és úgy fogadja a történetet, ahogy neki tetszik.

Itt abból indulunk ki, hogy a szerző a saját történetét írja meg, s elbeszélésének már a legkezdetén megindokolja, miért tartja helyénvalónak, hogy eltitkolja igazi nevét – ezek után erre nincs is miért több szót vesztegetni.

Igaz, hogy e történet eredetijét más szavakkal mondjuk el, s annak a híres hölgynek a stílusát, akiről itt beszélünk, egy kissé megváltoztattuk; nevezetesen a saját történetét illedelmesebb szavakkal mondattuk el, mint ahogy első ízben előadta, tudniillik azt a példányt, amely legelőször kezünkhöz jutott, olyan nyelvezeten írták, amely inkább emlékeztet olyasvalakire, aki még mindig a Newgate-ben van, mintsem arra, aki később bűnbánó és alázatos, lett – mint ezt a hölgy magáról állítja.

A toll – amelynek az volt a rendeltetése, hogy befejezze e hölgy történetét és azzá tegye, amit most látnak benne – nem kis nehézséggel tudta csak bemutatásra alkalmas ruhába öltöztetni, olvasásra alkalmas nyelven beszéltetni. Ha egy ifjúkora óta kicsapongásban élő asszony, aki méghozzá maga is a bűn és kicsapongás gyümölcse, odáig jut, hogy beszámol minden vétkes üzelméről, sőt részletesen kitér azokra az alkalmakra és körülményekre, amelyeknek folytán először vált bűnössé, valamint a bűnnek mindazokra a kifejleteire, amelyeken hatvan év alatt keresztülment – a szerzőnek van dolga, amíg annyira tisztába tudja tenni, hogy, különösképpen a vétkes olvasóknak, ne sikerüljön ezt a történetet a szerző hátrányára értelmezniük.

Nem mulasztottunk el azonban semmilyen tőlünk telhető gondosságot annak érdekében, hogy e történet újjáöltöztetése közben ne adjunk helyet semmiféle léha gondolatnak, illetlen fordulatnak, nem, még akkor sem, amikor a hősnő a legcsúnyább kifejezésekkel élt. E célból életének néhány elvetemült részét, amelyet nem lehetett illedelmesen elmondani, teljességgel kihagytuk, néhány másik részletet pedig tetemesen rövidítettünk. Reméljük, hogy ami megmaradt, nem sértheti a legszemérmesebb olvasót, a legilledelmesebb hallgatót sem; és mivel éppen a legromlottabb történetből lehet a legépületesebben okulni, reméljük, hogy a tanulság megkomolyítja az olvasót, még akkor is, amikor maga a történet más irányba csábíthatná. Egy bűnös, de megbánt élet előadásához az szükségeltetik, hogy ennek az életnek a bűnös részét olyan bűnössé tegyük, ahogy a valóságos története megköveteli, mert csak így ábrázolhatjuk és szépíthetjük a bűnbánó részét, amelyik bizonyára a legjobb és legderűsebb része lesz, ha ugyanolyan elevenen és erőteljesen beszéljük el.

Azt állítják, hogy a bűnbánó részt nem lehet ugyanolyan elevenen, derűsen és szépen előadni, mint a bűnös részt. Ha van valamelyes igazság ebben a megjegyzésben – engedjék meg, hogy ezt kimondjam –, azért van, mert nem ugyanazzal a kedvvel és tetszéssel olvassák; és nagyon is igaz, hogy a különbség nem annyira a téma valóságos értékében keresendő, mint az olvasó ínyében és ízlésében.

De mivel ezt a művet főként azoknak a figyelmébe ajánljuk, akik tudják, miként kell olvasni és miként kell javukra fordítani azt az épületességet, amit a történet mindvégig elébük tár, így remélhető, hogy az ilyen olvasóknak sokkal inkább kedvükre lesz a tanulság, mint a mese, a példaadás, mint az előadás, s az író célja, mint a hősnő élete.

Ez a történet bővelkedik gyönyörködtető eseményekben, és mindegyik hasznos alkalmazást nyert. Sikerült ezeket az eseményeket leleményesen előadni, kellemes fordulatokkal, amelyek természetesen oktatják az olvasót. Annak a züllött életnek első része, amit a hősnő a colchesteri fiatalúrral töltött, annyi szerencsés fordulattal mutatja be a bűnt és mindazokat, akiknek körülményei kedveznek az ilyen bűnnek, óvja az ilyesminek gyászos végétől, és mindkét félnek esztelen, elvakult és elrettentő viselkedésétől, hogy busásan kárpótol azért az élénk leírásért, amivel a hősnő saját bolondosságát és romlottságát bemutatja.

Szerelmesének bűnbánata Bathban, amikor a férfit betegségének rohama és az érthető rémület arra bírja, hogy elhagyja őt; az a kellő óvatosság, amelyet a történet még a legdrágább barátnak akár teljesen jogos bizalmasságával szemben is indokolttá tesz, megmutatván, mennyire lehetetlen isteni segítség nélkül megtartani a legünnepélyesebb és legerényesebb elhatározásokat – aki kellően ítéli meg a dolgokat, látni fogja, hogy ezekben a részekben több a valódi szépség, mint a történetnek abban az egész szerelmes szövevényében, amely megelőzi.

Egyszóval, minthogy az egész beszámolót gondosan megtisztogattuk mindattól a szabadosságtól és lazaságtól, ami benne volt, végül is a lehető legnagyobb igyekezettel erényes és vallásos célra fordítottuk. Senki se vetheti szemünkre – hacsak nem akar a nyilvánvaló igazságtalanság vétkébe esni – sem magát a történetet, sem pedig azt a szándékunkat, hogy kiadjuk.

A színpad szószólói, amikor meg akarták győzni róla az embereket, hogy darabjaik hasznosak, minden korban nagy érvet tudtak felhozni arra, hogy ezeket a darabokat a legerkölcsösebb és legvallásosabb kormányzatnak is engedélyeznie kell, tudniillik, hogy erényes célt lehet velük elérni, s a legélénkebb megjelenítéssel szüntelenül az erényt és a nemes alapelveket ajánlják a hallgatóságnak, s nem restek leleplezni és elmarasztalni a bűnt és az erkölcsök megromlásának valamennyi fajtáját. S ha ez igaz volna, és csakugyan állandóan ragaszkodnának ehhez a szabályhoz mint színjátszásuk mértékéhez, sok mindent lehetne javukra szólni.

E könyv, végtelen változatosságában is, szigorúan ragaszkodik ehhez az alapelvhez: nincsen semmilyen részében egyetlen bűnös cselekedet sem, amelyik előbb-utóbb boldogtalansággal vagy szerencsétlenséggel ne járna; nem szerepel benne egyetlen, mégoly hétpróbás gazember sem, aki ne érne szerencsétlen véget vagy pedig bűnbánatra ne adná magát; nem nyer benne említést egyetlen olyan rosszaság sem, amely el ne ítéltetnék még magában az elbeszélésben, sem pedig olyan erényesség, jóság, amely meg ne kapná a maga dicséretét. Mi felelhetne meg pontosabban annak a megállapított szabálynak, mint hogy épületesen ábrázoljuk még azt is, ami ellen jogos kifogás merülhet fel, nevezetesen a rossz társaság, a trágár beszéd meg a hasonlók példáját?

Ezen az alapon ajánljuk ezt a könyvet az olvasónak, mint olyan művet, amelynek minden részéből lehet valamit tanulni, valamilyen igaz és vallásos következtetést levonni, mint olyan művet, amelyet az olvasó valamelyest okulására fordíthat, amennyiben kegyeskedik hasznát venni.

E hírneves hölgynek az emberiség kifosztását célzó valamennyi kalandja úgy áll előttünk, mint megannyi figyelmeztetés a becsületes embereknek, hogy óvja őket s beavassa őket azokba a módszerekbe, amelyekkel ártatlan embereket rászednek, kifosztanak, megkopasztanak, s ennek következtében megtanítsa őket, hogyan lehet elkerülni az ilyesmit. Amikor kirabol egy kisgyereket, aki anyjának hiúsága folytán oly szépen felöltöztetve megy a tánciskolába, ez jó figyelmeztetés lesz a jövőben az ilyen embereknek, éppen úgy az is, amikor elcseni az aranyórát a kisasszony derekáról a parkban.

Amikor elveszi a csomagot a tyúkeszű szolgálótól a St. John Street-i postakocsinál; zsákmányszerzése a tűzvészben, valamint Hardwichben – mindez emlékezetes figyelmeztető, hogy hasonló esetekben és mindenfajta hirtelen meglepetés közepette őrizzük meg a lélekjelenlétünket.

Végül igyekezete a derekas életre és szorgalmas gazdálkodásra Virginiában, deportált férjével, olyan történet, amely nagyon alkalmas mindazoknak a szerencsétlen teremtéseknek az okulására, akik tengeren túl kénytelenek boldogulásukat keresni, akár a deportáció nyomorúságában, akár egyéb szerencsétlenség folytán; mert megtanítja őket, hogy szorgalom és igyekezet kellő gyümölcsökkel jár még a világ legtávolabbi részén is, s hogy nincs olyan alacsony sorba került megvetendő, reményevesztett ügy, hogy a fáradhatatlan szorgalom nagyot ne lendíthetne szabadulásunkra, s idővel a legalantasabb teremtést is föl ne segíthetné újra a világba, s újra el ne indíthatná életét.

Mindez csak néhány abból a sok komoly következtetésből, amely kézzelfoghatóan jelentkezik e könyv kapcsán, de már ezek is elégségesek ahhoz, hogy bárki is teljes joggal ajánlhassa ezt a könyvet a világnak, még inkább, hogy a kiadását igazolják.

Még hátra van két igen szép rész, amikből ez a történet is ad némi fogalmat, sőt megismertet egyes részleteivel is, de mindkét rész túlságosan hosszú ahhoz, hogy ugyanebben a könyvben kaphatna helyet, és voltaképpen azt merem állítani, egész külön kötetet alkotnának magukban, tudniillik: a hősnő – amint ő nevezi – nevelőanyjának élete, amennyiben néhány év alatt, úgy látszik, végigcsinálta az úriasszony, a ringyó, a kerítőnő, a bába, s ahogy mondják, a képzett bábaasszony, a zálogosasszony, a gyermekelhelyező, a tolvajrejtegető, az orgazda, aztán még a tolvaj, a tolvajnevelő meg ehhez hasonlók minden fokozatát, és végül mégis bűnbánó asszony lett belőle.

A második történet a hősnő deportált férjének élete; nyilvánvalóan útonálló volt, tizenkét évet töltött az országúton sikeres zsiványkodásban, s még a legvégén is olyan szerencsésen került ki az egészből, hogy önkéntesen ment deportációba, nem pedig mint elítélt – hihetetlen változatosságot találunk az életében.

De amint már mondtam, ezek túl hosszadalmas dolgok ahhoz, hogysem itt előadhatnám őket, arra sem tehetek ígéretet, hogy önmagukban külön fognak megjelenni.

Nem állíthatjuk, hogy ez a történet eljut a híres Moll Flanders életének egész a végéig, mert senki sem írhatja meg a saját életét a legvégéig, hacsak nem tudja akkor megírni, miután már meghalt. De a férje élete – ezt ugyanis egy harmadik kéz írta meg – teljes mértékben beszámol mindkettejükről, meddig éltek együtt abban az országban, s hogyan jöttek vissza mindketten Angliába körülbelül nyolc év múlva, miközben meggazdagodtak, s hogyan élt itt Angliában Moll Flanders késő öregkoráig, mindazonáltal már nem olyan rendkívül bűnbánóan, mint kezdetben; csak annyi látszik bizonyosnak, hogy mindig borzadállyal beszélt korábbi életéről és annak minden részletéről.

Moll Flanders történetének utolsó színhelyén, Marylandben és Virginiában sok kellemes dolog történt, ami nagyon derűssé teszi életének ezt a részét, de ezeket már nem olvashatjuk ugyanolyan elegáns előadásban, mint azokat az eseményeket, amikről ő maga számolt be – így hát előnyösebb, ha itt félbeszakítjuk.

Vas István fordítása

Jonathan Swift

HORDÓMESE

(Részletek)

A SZERZŐ MENTSÉGE

A könyv nagyobb részt 1696-ban, tizenhárom éve készült, vagyis nyolc évvel az első kiadás megjelenése előtt. A szerző akkor még fiatal volt, teremtőerejének teljében, olvasmányai friss birtokában. Némi gondolkozás és sok társalgás révén igyekezett magát annyi valóságos előítélettől megszabadítani, amennyitől csak lehetett. Valóságosaktól, mondom, mert jól tudta, az előítéletek ürügyén némelyek mily veszélyes magaslatokra tévedtek. Ilyen előkészület után úgy vélte, hogy a vallásban és a tudományban tapasztalható számos és súlyos torzulás jó anyagot nyújthat egy hasznos és szórakoztató szatírához. Elhatározta, hogy teljesen új modorban fog írni, mivel a világot minden témával kapcsolatban elég régóta émelyítik már vég nélküli ismételgetésekkel. A vallási visszaéléseket a kabátok és a három testvér allegóriájában szándékozott bemutatni.

MÁSODIK FEJEZET

Volt egyszer egy ember, akinek a felesége három fiút szült, teljesen egyívásúakat, úgyhogy a bába sem tudta biztosan megmondani, melyik a legidősebb. Még zsenge korúak voltak, mikor az apa meghalt. Halálos ágyán magához hívatta a legényeket, és így beszélt hozzájuk:

– Fiaim, nem szereztem, nem is örököltem birtokot, régóta gondolkozom hát rajta, mi jót hagyhatnék rátok? Végül nagy utánjárással és költséggel vettem mindegyikőtöknek egy új kabátot. Itt vannak. Most már meg kell tudnotok, hogy ezeknek a kabátoknak két kitűnő tulajdonságuk van. Az egyik az, hogy gondosan viselve vadonatújak és hibátlanok maradnak, amíg csak éltek. A másik meg az, hogy együtt növekszenek majd veletek, maguktól hosszabbodnak, bővülnek, úgyhogy mindig illeni fognak tagjaitokra. Hadd lássam csak, mielőtt meghalnék, hogyan áll rajtatok? Úgy ni, nagyon jól. Kérlek, gyermekeim, tartsátok mindegyiket tisztán és keféljétek gyakran. Itt van a végrendeletem, ebben teljes útmutatást találtok a kabátok viselésére és kezelésének minden részletére vonatkozólag. Pontosan kell követnetek az utasításokat, egyébként nem kerülhetitek el azokat a büntetéseket, melyeket az egyes ballépésekhez, hanyagságokhoz kapcsoltam. Teljesen ettől függ jövendő boldogulástok. Azt is meghagytam a végrendeletben, hogy testvérek és barátok módjára éljetek együtt, egy fedél alatt, mert csak így boldogulhattok és másként semmiképp sem.

A történet szerint a jóságos apa ezután meghalt, a három fiú pedig elindult együtt szerencsét próbálni.

Nem terhelem az olvasót kalandjaik előszámlálásával, melyeken az első hét évben átestek, mindössze annyit jegyzek meg, hogy hűségesen szót fogadtak az apai végrendeletnek és takarosan gondját viselték kabátjuknak. Bejártak különböző országokat, találkoztak meglehetős mennyiségű óriással és megöltek egypár sárkányt.

Elérvén azt a kort, melyben beléphettek a jó társaságba, felköltöztek a városba, és tüstént beleszerettek a hölgyekbe. Különösen három nyűgözte le őket, akik abban az időben nagy tiszteletnek örvendtek: d'Argent hercegnő, Madame de Grands Titres és d'Orgueil grófnő. A mi három kalandkeresőnk első ízben igen kedvezőtlen fogadtatásra lelt. De nagy bölcsen hamarosan kisütötték az okát, s gyorsan belegyakarolták magukat a város jó szokásaiba. Megtanultak írni és kötekedni. Verseltek, daloltak és semmitmondó dolgokat locsogtak. Ittak és verekedtek, szajhálkodtak és aludtak, káromkodtak és tubákoltak. Bemutató előadásokra jártak, kávéházakban tanyáztak, elverték az éjjeliőrt, utcai padkákra heveredtek és kankót kaptak. Becsapták a konflis-kocsisokat, adósak maradtak a boltosoknál, és együtt háltak a boltosok feleségével. Végrehajtókat öltek, nyirettyűsöket rugdaltak le a lépcsőn, Locketnél étkeztek, Willnél lebzseltek. Szalonokról fecsegtek, melyekben sosem jártak, nagyurakkal ebédeltek, akikkel soha életükben nem találkoztak; hercegnő fülébe suttogtak, de szó nem jött ki az ajkukon, mosónőjük macskakaparását mutogatták előkelő szerelmeslevélként; mindig éppen az udvarból érkeztek, ahol soha senki nem látta őket; udvari fogadáson vettek részt sub dio, az egyik társaságban betanultak egy mágnásnévsort, s a másikban nagy jártassággal felmondták. Mindenekfölött szorgalmasan látogatták azoknak a szenátoroknak a gyűléseit, akik hallgatagok a Házban, de annál zajosabbak a kávéházban: esténként félrevonulnak és a politikán kérődznek, tanítványok gyűrűjétől körülvéve, akik szájtátva lesik és felkapkodják, amit elhullatnak. A három testvér elsajátított még vagy negyven hasonló tudományt, melyeket unalmas volna felsorolni, s méltán számították őket a város legműveltebb arszlánjainak. De mindez nem volt elég, s a fent említett hölgyek továbbra is hajthatatlannak mutatkoztak. Ezt a nehézséget felderítendő az olvasó kegyes engedelmét és türelmét kell kérnem, hogy kitérhessek egy-két fontos kérdésre, melyet annak a kornak az írói nem világítottak meg kellőképpen.

Ez idő tájt történt ugyanis, hogy támadt egy felekezet, melynek tanai széles körben elterjedtek és általánossá váltak, különösen a grand monde-ban és az elegáns emberek között. A felekezet tagjai egyfajta bálványt imádtak, amely, tanításuk szerint, kézművi ügyességgel naponként teremtett embereket. Ezt a bálványt a ház legmagasabb részében helyezték el, körülbelül háromlábnyi oltáron. Úgy ült ott, mint valami perzsa császár, egy sík lapon, összefont lábakkal. Zászlóján liba díszelgett, amiért is némely tudós Jupiter Capitolinustól próbálta levezetni ennek az istennek eredetét. Bal oldalán, az oltár alatt, mintha pokol tátongott és kapkodott volna az állatok felé, amelyeket a bálvány teremtett. Az istenség bizonyos papjai ennek ellensúlyozására óránként belöktek egy-egy darabot a gyanútlan anyagból vagy szubsztanciából, sőt, olykor teljes, megelevenített testrészeket is, amelyeket ez a szörnyű nyílás oly falánkul nyelt be, hogy nézni is iszonyat volt. A libát is kisebb fajta istenségnek tartották, azaz deus minorumgentiumnak. Szentélyénél azzal az állattal áldoztak, melynek óránkénti elesége az emberi vér, s amely külföldön nagy hírnévnek örvend, mivel az egyiptomi Cercopithecus kedvét és örömét leli benne. Naponta milliószámra kegyetlenül mészárolták ezeket az állatokat, hogy a nagyétű istenség étvágyát csillapítsák. A fő bálványt mint a mérőléc és a tű feltalálóját is imádták, nincs kellőleg tisztázva, hogy a hajósok istene gyanánt-e, vagy egyéb titkozatos tulajdonságok miatt?

A bálvány híveinek külön hitrendszere is volt, mely sejthetőleg a következő alapelveken nyugodott. Azt tartották, hogy a világegyetem hatalmas öltöny, mely mindent betakar; a föld ruhája a levegő, a levegő ruházata a csillagos égbolt, a csillagok ruhája a primum mobile.Vessünk egy pillantást a földgolyóbisra, ki fog derülni, hogy nem egyéb pompás, divatos ruhánál. Mi más az, amit egyesek földnek neveznek, mint takaros, zöldsújtásos kabát? Mi a tenger, ha nem habos mintájú selyemmellény? Vagy vegyük sorra részleteiben a teremtés alkotásait, s rájövünk, mily gondos kézműves volt a természet, mikor a növény-arszlánokat felcicomázta. Figyeljük meg mily kackiás paróka ékeskedik a tölgy fején, mily remek fehér szaténmellényt visel a nyírfa. Végső következésképp: mi más az ember, mint mikro köntös? Vagy még inkább: a teljes rend ruha az összes díszekkel. Ami testét illeti, ahhoz vita nem férhet. De szemügyre vehetjük szellemi képességeit is, s azt találjuk: a maga módján mindegyik hozzájárul egy teljes öltöny kiállításához. Hogy egyebet ne említsünk: a vallás vajon nem kabát, a becsület nem piszokban elvásott cipő, az önszeretet nem köpeny, a hiúság nem ing, a lelkiismeret nem nadrág, mely jóllehet a bujaság és ocsmányság eltakarását célozza, mégis könnyedén levethető mindkettő szolgálatában?

Ha ezeket a tételeket elfogadjuk, természetes okszerűséggel következik, hogy azok a lények, amelyeket a világban tévesen öltönyöknek neveznek, valójában rendkívül fejlett állatfélék, vagy még tovább menve, eszes teremtmények, azaz emberek. Avagy nem nyilvánvaló-e, hogy élnek, mozognak, beszélnek és végeznek minden más emberi életmegnyilvánulást? Nem elválaszthatatlan tulajdonságuk-e a szépség, a szellemesség, a jó megjelenés, az előkelő származás? Egyszóval, mi nem is látunk-hallunk mást, csak őket. Nem ők sétálnak-e az utcákon, nem ők töltik-e meg az ország-, kávé-, szín- és bordélyházakat? Szentigaz, hogy ezek az állatok, melyeket közönségesen öltönyököknek vagy ruháknak neveznek, összetételük szerint más és más titulusban részesülnek. Amelyiknek aranylánc, piros köpeny, fehér pálca és megtermett paripa emeli ékességét, azt polgármesternek nevezik. Bizonyos hermelinek és egyéb prémek megfelelő elrendezésére rámondjuk, hogy bíró. Éppígy a batiszt és a fekete szatén alkalmas kapcsolatát püspöknek címezzük.

E hivők közül mások, noha egyetértettek a rendszer lényegével, tovább tökéletesítették egyes ágait, s azt tartották, hogy az ember két ruhából álló állat. A két ruha: a földi és az égi öltöny, a test és a lélek. Továbbá: a lélek a külső, a test a belső ruha, az utóbbi ex traduce létezik, az előbbi viszont naponkénti teremtés és körülöntés által. Ez utóbbi tételt bebizonyították az írásból, mert bennük élünk, mozgunk és vagyunk – azonkívül a filozófiából, mert a ruha: minden mindenben és minden valamennyi részben. Azonfelül mondották, válasszuk el e kettőt egymástól s kiderül, hogy a test csak érzéketlen, visszataszító tetem. Amiből nyilvánvaló, hogy a külső ruha nem lehet más, mint a lélek.

Ehhez a hitrendszerhez különféle melléktanokat ragasztottak, amelyek szerfölött divatba jöttek. Különösen a szellemi képességeket vezették le ilymódon tudósaik. A hímzés tiszta elmésség volt, az aranyszegély kellemes társalgás, az aranycsipke visszavágás, az óriás, hosszú paróka humor, a rizsporral teleszórt kabát kedélyes ugratás. Mindezeknek az előnyös alkalmazása rengeteg finesse-t és delicatese-t igényelt; valamint pontos igazodást a korhoz és divathoz.

A fentiekben sok fáradság és olvasás árán állítottam össze régi szerzőkből annak a filozófiai és teológiai anyagnak rövid foglalatát, melyet egészen különleges gondolkozásmód hozott létre. Olyanfajta gondolkozás, melynek párját nem találni sem a klasszikus, sem a modern rendszerek között. S tettem ezt nem pusztán az olvasó kíváncsiságának megragadása és kielégítése érdekében, hanem inkább hogy némileg megvilágítsam az itt következő történet némely körülményeit s hogy az olvasó, megismerkedvén e távoli kor hangulatával és vélekedéseivel, könnyebben megérthesse a belőlük folyó nagy eseményeket. Ezért azt tanácsolom a nyájas olvasónak, hogy ismételten tanulmányozza át lankadatlan buzgalommal mindazt, amit e tárgyról írtam. Itt el is ejtem a szálat, és visszatérek elbeszélésem fő fonalához.

A fenti elgondolások tehát, csakúgy mint megvalósításuk, annyira elterjedtek az udvar és a város finomabb köreiben, hogy a mi három kalandorunk a dolgok akkori állása mellett azt sem tudta, mitévő legyen. Mert egyrészt a három fentebb megnevezett hölgy, akinek kegyeit keresték, szüntelenül a divat ormait járta, és borzadállyal fordult el mindenkitől, aki egy hajszállal is elmaradt. Másrészt viszont az apai végrendelet igen világos volt, s legfőbb előírása, mely a legnagyobb büntetésekkel volt egybekötve, úgy hangzott, hogy egy öltést sem szabad hozzátenni kabátjukhoz vagy elvenni belőle a végakarat határozott utasítása nélkül. Mármost kétségtelen, hogy a kabátok, melyeket atyjuktól örököltek, igen jó anyagból készültek. Azonfelül nagyon szépen voltak megvarrva: az ember esküdni mert volna rá, hogy egy darabból valók. De ugyanakkor rendkívül egyszerűek voltak, s alig volt vagy egyáltalán nem volt rajtuk díszítés. Történt pedig, hogy a testvérek alig tartózkodtak egy hónapja a városban, mikor hatalmas vállhurkok jöttek divatba. Hirtelen az egész világ tele lett vállhurkokkal. A hölgyek ruelle-jeit egyszerűen nem lehetett megközelíteni megfelelő quota vállhurok nélkül.

– Miféle elvetemült fickó az ott – rikkantott valaki – nincs rajta vállhurok!

A testvéreket csakhamar szomorú tapasztalatok ébresztették rá e téren mutatkozó hiányosságukra. Jártukban-keltükben számtalan sértést, megaláztatást kellett lenyelniök. Ha színházba mentek, az ajtónálló a kakasülőre küldte őket. Ha csónakot rendeltek, a csónakos odavetette:

– Első osztály.

Ha betértek a Rózsába egy palack borra, a pincér azt kiáltotta:

– Sört nem árulunk, komám!

Ha meg akartak látogatni egy hölgyet, a lakáj azzal állta útjukat az ajtóban, hogy:

– Tessék üzenetet itthagyni!

E szerencsétlen ügyben tüstént apjuk végrendeletéhez fordultak tanácsért, ismételten elolvasták, de a vállhurokról egy árva szót sem találtak benne. Mitévők legyenek? Milyen közvetítő megoldást válasszanak? Az engedelmesség feltétlenül kötelező volt, másrészt a vállhurok is rendkívül szükségesnek tűnt föl. Hosszas töprengés után az egyik testvér, aki történetesen járatosabb volt a tudományokban a másik kettőnél, kijelentette, hogy talált egy módozatot.

– Való igaz – mondotta –, hogy ebben a végrendeletben totidem verbis nem történik említés a vállhurokról, de fogadni mernék, hogy inclusive, azaz totidem syllabis megtaláljuk benne.

E különbségtételt a másik kettő is tüstént elfogadta s újból nekiláttak a fürkészésnek. De rossz csillaguk úgy intézte a dolgot, hogy az első szótagot az írásban nem bírták fellelni. E csalódás láttán az a testvér, aki az iménti kibúvót kisütötte, felbátorodván így szólt:

– Testvéreim, van még remény. Mert ha nem is találjuk meg totidem verbis, sem totidem syllabis, fogadni merek, hogy tertio modo, vagyis totidem literis ki tudjuk hámozni.

Ezt a felfedezést is nagy tetszéssel fogadták, majd ismét vizsgálódásnak estek, s hamarosan kiböngésztek annyit, hogy V, Á, L, L, H, U, R, O – mikor az iménti égitest, nyugalmuk ellensége, csodálatosképp módját ejtette, hogy K betűt ne találjanak. Súlyos nehézséggel kerültek szembe! De az éleselméjű testvér, akinek a továbbiakban nevet is keresünk, most, hogy már nyakig volt a dologban, ragyogó érveléssel bebizonyította, hogy a K modern, törvénytelen betű, amelyet a művelt korok nem ismertek, s amelynek nyoma sincs a régi kéziratokban. Igaz ugyan, tette hozzá, hogy a Calendae szót némely régi írásokban olykor K-val írták, de tévesen, mert a legkülönb példányokban mindig C-vel fordul elő. Éppen ezért súlyos hiba a mi nyelvünkben, hogy a „hurok” szót k-val írjuk, s ezentúl neki gondja lesz rá, hogy c-vel írják. Ezzel aztán eloszlott minden további nehézség. A vállhuroknak világosan kiderítették jure paterno jellegét, s a mi három arszlánunk akkora és oly hívalkodó vállhurokkal díszelgett, mint a legkülönb uracsok.

De amint az emberi boldogság rendkívül rövid ideig szokott tartani, így volt ez akkoriban a divattal is, amelynek az előbbi függvénye. A vállhurok túljutott virágkorán, máris azt kell képzelnünk, hogy hanyatlóban volt, mert bizonyos uraság érkezett frissiben Párizsból, kabátján ötven méter csipke pompázott, pontosan az a havi udvari divatnak megfelelően. Két nap múlva mindenki aranycsipkék ketrecébe szorította magát. Aki teljes aranycsipke készlete nélkül merte kidugni az orrát, olyan botrányt okozott, akár egy..., s a hölgyek is éppoly kedvezőtlenül fogadták. Mitévő legyen a mi három lovagunk ebben a jelentős ügyben? Már a vállhurokkal is eléggé túlfeszítették a húrt. Újra felütvén a végrendeletet, nem találtak benne mást, mint altum silentiumot. A vállhurok ügyet szabados, múló és mellékes dolognak lehetett tekinteni, az aranycsipke azonban különb jogcím híján már túlságosan nagy horderejű változtatásnak tűnt föl. Aliquo modo essentiaeadhaesit, s így határozott előírás kellett hozzá. De ez idő tájt úgy alakult a helyzet, hogy a fent említett művelt testvér elolvasta Arisztotelész Dialektikáját, elsősorban a De interpretionione című csodálatos tanulmányt, amely kitűnően megtanítja az olvasót arra, hogyan lehet valamiből bárminő jelentést kihámozni a valódin kívül. Így járnak el a Jelenések könyvének magyarázói is, akik prófétának adják ki magukat, pedig a szövegből egy szót sem értenek.

– Testvéreim – kezdte –, meg kell tudnotok, hogy a végrendeleteknek duo sunt genera, szájhagyománybeli és írásbeli. Hogy az előttünk fekvő írásos végrendeletben nincs szabály vagy említés aranycsípkéről, conceditur, de: si idem affirmetur de nuncupatorio, negatur. Mert, testvéreim, emlékezzetek vissza, hallottuk valakitől még gyermekkorunkban, hogy hallotta apánk egyik emberétől, ő úgy nyilatkozott: ajánlani fogja a fiainak, hogy amint elegendő pénzük lesz, tétessenek aranycsipkét a kabátjukra.

– Bíz' Isten, úgy van! – kiáltott a másik.

– Nagyon jól emlékszem – szólt a harmadik.

S minden további teketória nélkül beszerezték a legnagyobb aranycsipkét, ami csak volt az egyházközségben, s úgy feszítettek, akár a mágnások.

Nem sok idő múlva nagy divatba jött a lángszínű atlaszbélés. A posztókereskedő tüstént mintával jelent meg a mi három úriemberünknél.

– Ha megengedik nagyságtok – kezdte – Conway lord és Sir John Walters őméltóságaik éppen tegnap este vásároltak ebből a végből bélésnek. Csodálatosan kapós, holnap délelőtt tíz órára annyim sem marad belőle, amiből a feleségemnek egy tűpárna kitelnék.

A fivérek erre megint nekiestek a végrendelet böngészésének. Ehhez az esethez is szükséges lett volna a határozott előírás, mivel az óhitű írók úgy tartották, hogy a bélésnek a kabát anyagából kell készülnie. De hosszas kutatás után sem találtak semmit a szóban forgó dologra vonatkozólag, mindössze apjuknak azt a kurta végrendeleti tanácsát, hogy óvakodjanak a tűztől, s lefekvés előtt oltsák el a gyertyát. Ami közelről érintette ugyan a tárgyat és nagy segítséget jelentett önmaguk meggyőzésében, de mégsem tűnt föl elég határozott hangúnak ahhoz, hogy parancsként lehessen felfogni. Ezért az, aki a tudós volt közöttük – eltökélvén magát, hogy kiküszöböl minden további aggályt és botránylehetőséget – így szólt:

– Emlékszem, olvastam róla, hogy a végrendeletekhez pótvégrendeletet szokás függeszteni, amely valójában része a végrendeletnek, s a benne foglaltak éppoly mérvadók, mint a végakarat más részei. Nos, szemügyre véve az előttünk fekvő okmányt, nem tekinthetem teljesnek ilyen pótvégrendelet hiányában. Szép ügyesen hozzátoldok tehát egyet a megfelelő helyen – magamnál hordom egy idő óta – nagyapám egyik kutyaőrzőjétől származik, s szerencsére hosszas megemlékezés van benne a szóban forgó lángszínű atlasz-szövetről.

Az ötletet azonnal magáévá tette a másik két testvér is. Pótvégrendelet-szerűen egy ócska pergamentekercset függesztettek a végrendelethez, s beszerezték és hordani kezdték az atlaszbélést.

Következő télen egy színész, akit a sújtás-készítők testülete bérelt föl erre a célra, ezüstsújtásokkal borítva lépett föl egy új vígjátékban, s dicséretre méltó szokás szerint divatot csinált. A testvérek erre tanácsért fordulván apjuk végrendeletéhez, nagy meglepetéssel olvasták a következő szavakat: „... item, meghagyom és elrendelem, hogy fent nevezett három fiam semmiféle ezüstsujtást ne tétessen az említett kabátokra stb.”, engedetlenség esetére olyan büntetést helyezve kilátásba, amelyet hosszadalmas volna itt ismertetni. Némi szünet után azonban a tudománya miatt többször említett testvér, aki igen járatos volt a szövegkritikában, kisütötte bizonyos szerzőből, akit nem óhajtott megnevezni, hogy ugyanaz a szó, amely a végrendeletben ,,sujtás” értelemben fordul elő, egyúttal „seprű”-t is jelent, s nem férhet hozzá kétség, hogy a szóban forgó fejezetben is így kell értelmezni. Nem tetszett ez az egyik testvérének, mégpedig az „ezüst” jelző miatt, amelyet szerény véleménye szerint értelmes beszédben nem lehet a seprűre alkalmazni. A másik azt válaszolta, hogy a jelző mitologikus, jelképes értelemben veendő. Erre viszont az előző azt az ellenvetést tette, miért tiltotta volna meg az apjuk, hogy seprűt tétessenek a kabátjukra, hiszen ez az intelem teljességgel természetellenes és a tárgyhoz nem tartozó. Mire alaposan összeteremtették, mint aki tiszteletlenül beszél egy misztériumról, amely minden kétséget kizárólag igen hasznos és jelentős, de amelyet nem szabad túlzott kíváncsisággal feszegetni, vagy róla vitatkozni. Egyszóval, mivelhogy apjuk tekintélye alaposan megcsappant, ezt a megoldást törvényes felhatalmazásnak tekintették, s ugyancsak kivették a részüket az ezüstsujtásokból.

Kis idő múlva ősi, rég elavult szokást elevenítettek föl a városban: indiai férfi-, nő- és gyermek-figurákat hímeztek a ruhákra. A három testvér igen jól emlékezett rá, mennyire irtózott apjuk ettől a szokástól, s hogy szándékosan több cikkelyben is foglalkozott vele, kifejezve iránta teljes utálatát s örök átokkal sújtva fiait arra az esetre, ha ilyesmit viselnének. Ennek ellenére alig telt el néhány nap, olyan divatosan kiöltöztek, mint senki sem a városban. A nehézséget pedig megoldották, mondván, hogy ezek a figurák távol sem azonosak azokkal, amelyeket régebben hímeztek, s amelyekre a végrendelet vonatkozik. Azonfelül, ők nem abban az értelemben viselik, amelyben apjuk eltiltotta, hanem igazodva egy dicséretes szokáshoz, mely igen hasznos a közösségre nézve. S éppen ezért a végrendelet eme szigorú cikkelyeit bizonyos engedményekkel és kedvező magyarázattal kell enyhíteni, valamint cum grano salis értelmezni.

A divat azonban folyton változott abban a korban, s a tudós testvér belefáradt, hogy további kibúvókat keressen, örökös ellentmondásokkal vesződjék. Elhatározták tehát, hogy mindenáron igazodnak a világi szokásokhoz, s közösen meghányva e kérdést egyhangúlag úgy döntöttek, hogy apjuk végrendeletét elzárják egy erős ládába, melyet Görögországból vagy Itáliából hozattak, nem tudom már pontosan, honnan a kettő közül, s többé nem bajlódnak az olvasgatásával, hanem egyszerűen csak hivatkoznak a tekintélyre, ha jónak látják. Kevéssel ezután az jött a szokásba, hogy rengeteg csipke-zsinórt kezdtek viselni, jobbára ezüst foglalatúakat. Mire tudósunk ex cathedra kijelentette, hogy a csipkeviselés, mint arra jól emlékezhetnek, teljesen jure paterno történik. Igaz ugyan, hogy a divat nagyobb mennyiséget írt elő, mint a végrendelet, nekik viszont mint apjuk általános örököseinek, jogukban áll bizonyos cikkelyeket alkotni és a végrendelethez függeszteni a közjó érdekében, ha azok totidem verbis nem is vezethetők le a végrendelet betűjéből, mert egyébként multa absurda sequerentur. Ezt aztán kánonként fogadták el, s így a következő vasárnap állig csipkében vonultak a templomba.

A gyakran említett tudós testvér a legnagyobb szakértőnek vagy majdnem annak számított mindeme kérdésekben, úgyhogy a világban való némi mellőztetés után sikerült elnyerni bizonyos nagyúr kegyeit, aki házába fogadta, s rábízta gyermekei taníttatását. Az uraság egy idő múlva meghalt, s tudósunk az apai végrendelettel kapcsolatos hosszas mesterkedése révén megtalálta a módját, hogy okiratot szerkesszen, mely a ház tulajdonjogát reá és örököseire ruházta. Erre aztán birtokba vette a házat, kiakolbólította az ifjú uraságokat, s helyükbe ültette a testvéreit.

NEGYEDIK FEJEZET

Nagy gonddal és igyekezettel olyan részhez vezettem az olvasót, amelyben jelentős fordulatokra kell számítani. A sűrűn említett tudós testvér ugyanis alig érzett biztos fedelet a feje fölött, máris pöffeszkedni kezdett és rendkívül sokra tartotta magát. Ha tehát a nyájas olvasó nagy nyíltszívűségében föl nem dagasztja kissé róla alkotott elképzelését, ezentúl, attól félek, aligha ismer rá a dráma hősére, ha véletlenül találkoznak: viselkedése, ruházata, arckifejezése annyira megváltozott.

Közölte testvéreivel, vegyék tudomásul, hogy ő a legidősebb, következésképp apjuk egyedüli örököse. Sőt, egy idő múlva már azt sem engedte meg, hogy bátyjuknak szólítsák, hanem PÉTER úrnak, később PÉTER atyának kellett címezni, olykor pedig PÉTER kegyelmes úrnak. Magasztosságát támogatandó – hamarosan rájött ugyanis, hogy fensőbbségét csak úgy tudja megtartani, ha különb fonde-ről gondoskodik, mint amilyennel született – hosszas gondolkozás után végtére kisütötte, hogy felcsap feltalálónak, ezermesternek. Amit olyan sikeresen végre is hajtott, hogy sok híres felfedezés, találmány, gépezet, mely manapság széltében divatozik és használatban forog a világban, teljességgel PÉTER kegyelmes úr leleményének köszönhető. A legfontosabbakról, amennyire szerbeszámba tudtam venni őket, az alábbiakban számolok be. Keletkezésük sorrendjére nem sok ügyet vetek, mivel tudomásom szerint a szerzők véleménye meglehetősen eltér ezen a ponton.

Remélem, ha majd jelen értekezésemet idegen nyelvekre fordítják (s kevélység nélkül állíthatom, hogy a gyűjtéssel járó munka, a hűséges előadás, valamint az anyag rendkívül közhasznú jellege kellőlképp rászolgál erre a tisztességre, a különféle külföldi – elsősorban a francia és az olasz akadémiák érdemes tagjai kedvezően fogadják az egyetemes tudományos haladáshoz való eme szerény hozzájárulásomat. Értesítem egyúttal a napkeleten térítéssel foglalkozó főtisztelendő atyákat is, hogy tisztán rájuk való tekintettel olyan szavakat és kifejezéseket használtam, amelyeket könnyűszerrel lehet keleti nyelvekre, elsősorban kínaira fordítani. Így tehát nagy lelki megnyugvással folytatom mondanivalómat arra gondolva, hogy fáradozásaim révén az egész földkerekség temérdek nyereséghez jut.

Péter kegyelmes úr első vállalkozása annyiból állt, hogy egy nagy kiterjedésű világrészt vásárolt, melyet a mende-monda szerint nemrég fedeztek föl Terra Australis Incognitán. A területet potom áron szerezte meg maguktól a felfedezőktől – noha némelyek mintha kételkedtek volna, hogy ezek valaha is jártak ott – aztán tartományokra osztva tovább adta bizonyos kereskedőknek, akik gyarmatosokat szállítottak át, de útközben valamennyien hajótörést szervedtek. Péter kegyelmes úr erre újra eladta az említett világrészt más vevőknek, aztán újra és úra másoknak, mindig hasonló sikerrel.

A második találmány, amit megemlítek, Péter úr giliszta elleni – különösen lép-giliszta elleni – csodaorvossága volt. A betegnek vacsora után három éjszakán át egy falatot sem volt szabad ennie. Lefekvéskor vigyázva féloldalára kellett fordulnia s ha belefáradt, áthengerednie a másikra. Két szemét eközben egy és ugyanazon tárgyra kellett függesztenie, s nyomós ok nélkül semmi szín alatt sem volt szabad egyszerre elöl és hátul szelet kibocsátania. Ha ezeknek az előírásoknak szorgalmasan szót fogadott, a giliszták a lélegzés által az agyon keresztül felszállva észrevétlenül eltávoztak.

A harmadik találmány egy súgdosókamra volt, mindazok általános hasznára és kényelmére, akik képzelt betegek, vagy akiket bélgörcs kínoz; hasonlóképpen mindenfajta fülelők, felcserek, bábák, kocapolitikusok, hajbakapott barátok, önismétlő költők, boldog és kétségbeesett szerelmesek, kerítőnők, titkos tanácsosok, apródok, élősködők és pojácák, egyszóval csupa olyan ember számára, akiknél tartani lehet attól, hogy szétveti őket a felgyülemlett levegő. Egy szamárfej volt itt alkalmas módon elhelyezve, úgyhogy az érdekelt fél könnyedén megközelíthette szájával az állat bármelyik fülét. S ha bizonyos időre odatapasztotta ajkát, a mozgékonyság révén, mely emez állat. füleinek sajátságos képessége, azonnali megkönnyebbülést szerezhetett böfögés, kilégzés, vagy öklendezés útján.

Péter kegyelmes úr másik rendkívül jótékony találmánya egy biztositó intézet volt, ahol is pipákat, a modern buzgalom vértanúit, versesköteteket, árnyakat, és folyókat lehetett bebiztosítani mindenfajta tűzkár ellen. Amiből biztosító társaságaink világosan láthatják, hogy ők csupán másolói ennek a mintának, noha az eredeti is, az utánzat is nagy hasznára volt a vállalkozóknak és a közönségnek egyaránt.

PÉTER kegyelmes urat még a bábszínház és a vásári képmutogatás feltalálójának is tartották. Ezeknek nagy hasznossága oly általánosan ismert, hogy nem kell hosszasabban időznöm e részletnél.

Egy másik találmánya, amely nagy hírnevet szerzett neki, a híres általános ecetes lé volt. Péter megfigyelte ugyanis, hogy a háziasszonyok közönséges ecetes vize nem jó egyébre, mint hús és bizonyos főzelékfélék eltételére. Ezért költséget és fáradságot nem kímélve olyan ecetes vizet fundált ki, amely háznak, kertnek, városnak, férfinak, nőnek, gyereknek, marhának egyaránt használt, s amelyben mindezek oly kitűnően megmaradtak, akár a rovar a borostyánkőben. Mármost ez az ecetes lé ízére, szagára, kinézetére pontosan olyannak tűnt föl, mint amit közönségesen marhahúshoz, vajhoz, heringhez szokás felszolgálni s igen gyakran nagy sikerrel alkalmazták is erre a célra. Sok kiemelkedő jótulajdonságánál fogva azonban egészen másnemű dolognak számított. Péter ugyanis bizonyos mennyiségű pimperlimpimp-port hintett bele, amitől az ecetes lé rendkívül hatásossá vált. A műveletet kedvező holdállás mellett meghintés útján hajtotta végre. Az ecetes vízzel leöntendő páciens, amennyiben ház volt, megmenekült minden póktól, patkánytól és gyíktól; ha kutya volt, nem gyötörte többé koszosság, veszettség és éhség. A gyermekek fejéről is teljes biztonsággal letisztított rühöt, tetvet és ótvart, s közben a gyógykezelt ágyban és asztalnál zavartalanul végezhette kötelességét.

De Péter minden ritkaságai között legtöbbre egy bikafajtát tartott, melyet nagy szerencse folytán sikerült az aranygyapjat örző bikáktól egyenes ágon kitenyésztenie. Némelyek ugyan, akik állítólag alaposan megvizsgálták a dolgot, kétségbevonták a tenyészet makulátlan tisztaságát, mivel a szóban forgó bikák bizonyos tulajdonságokban elfajzottak őseiktől, idegen fajtákkal való keveredés révén pedig rendkívüli új tulajdonságokra tettek szert. A feljegyzések szerint a kolchiszi bikáknak rézlábuk volt. Ámde nem tudni mi okból, rossz takarmánytól-e vagy a sok futástól, más fajú szülőállatok okozta rontástól, titkos párzástól, azért-e, mert az elődökben valamely fogyatékosság megtámadta a nemzőképességet, vagy egyszerűen azért, mert hosszú idő leforgása alatt szükségképpen hanyatlás áll be, s mivel a természet őserői egészen elkorcsosultak az utóbbi bűnös korokban – bármi volt is az oka, annyi kétségtelen, hogy az idő rozsdája alaposan megrontotta Péter kegyelmes úr bikáinak fémlábát s végül is közönséges ólommá változtatta. A fajtájukra oly jellemző rettenetes bőgés képességét viszont megőrizték, hasonlóképpen az orrlikon át való tűzokádás tulajdonságát is, ami – jóllehet sok rágalmazójuk bűmészmutatványnak tekintette – egyáltalán nem olyan rémisztő, amilyennek látszik, pusztán annak a következménye, hogy rendszeres táplalékuk a röppentyű és a rakéta. Volt mégis két különleges tulajdonságuk, amely élesen elválasztotta őket Iaszón bikáitól, s amelyet semmiféle más szörny leírásában nem találtam meg egymás mellett, csak abban, amelyről Horatius beszél:

Varías inducere plumas; és Atrum desirat in piscem.

Ezeknek ugyanis halfarkuk volt, de alkalomadtán repülésben is felvették a versenyt bármelyik madárral. Péter különféle célokra használta a bikáit. Némelykor bőgésre fogta őket, hogy megijesszék és elhallgattassák a haszontalan kölyköket. Máskor nagy fontosságú küldetéseket bízott rájuk, melyek során, csoda elbeszélni – az óvatos olvasó talán el se nagyon hiszi – olyan appetitus sensibilisről tettek tanúbizonyságot, mely még aranygyapjat őrző elődeikről maradt rájuk érintetlenül nemzedékeken át, oly mértéktelen aranyimádatról, hogy valahányszor Péter elküldte őket valahová, akár csak udvarias üzenettel is, elkezdtek bőgni, prüszkölni, böfögni, hugyozni, szellenteni, tüzet okádni, s ekkép dühöngtek mindaddig, míg valaki egy aranyat nem lökött elébük. Ekkor azonban, pulveris exigui jactu lecsendesedtek és olyan szelídekké váltak, mint a bárányok. Röviden szólva, akár gazdájuk titkos jóváhagyása vagy biztatása, akár saját sóvárgó aranyimádatuk, akár mindkettő folytán, annyi kétségtelen, hogy nem voltak jobbak a tagbaszakadt, hepciás koldusnál, s ha nem tudtak alamizsnát kicsikarni, elvetéltették az asszonyokat, görcsökbe rémítették a gyerekeket, akik a kísérteteket és manókat mai napig is koldusbikának hívják. Végül is annyi.ra terhére váltak a szomszédaiknak, hogy bizonyos északnyugati urak szereztek egy falka valódi angol bulldogot s oly rettenetesen megtáncoltatták őket, hogy soha többé nem heverték ki.

Meg kell említenem Péter kegyelmes úrnak még egy rendkívüli találmányát, amelyből kiviláglik, mily nagyszabású és roppant leleményű egy mester volt ő. Valahányszor egy newgate-i csirkefogót akasztófára ítéltek, Péter bizonyos összegért, kegyelmet ígért neki. Mikor a szerencsétlen gazfickó nagy nehezen összekaparta és elküldte a pénzt, őkegyelmessége ilyenforma papírdarabbal válaszolt:

„Valamennyi polgármesternek, főispánnak, börtönőrnek, poroszlónak, törvényszolgának, hóhérnak, satöbbinek. Minthogy értésünkre jutott, miszerint X. Y.-t, fején halálos ítélettel, kegyelmetek vagy kegyelmetek közül némelyek tartják fogva, elrendeljük és megparancsoljuk, hogy ezen sorok alapján nevezettet engedjék hazatérni lakásába, legyen bár gyilkosság, szodomia, erőszakos közösülés, szentségtörés, vérfertőzés, hazaárulás, istenkáromlás stb. a vád ellene. Amire jelen sorok kellő végrehajtási parancsul szolgálnak. Ha pedig kegyelmetek nem így cselekednének, Isten verje meg kegyelmeteket és valamennyi hozzátartozójukat mindörökre. Egyben szívélyes üdvözletünket küldjük és maradunk kegyelmetek legalázatosabb szolgájának szolgája

PÉTER császár.”

A nyomorultak, akik bíztak a levélben, életüket és pénzüket egyaránt elvesztették. Szeretném, ha azok, akiket az utókor tudósai a jelen tüzetes értekezés kommentátoraiul jelölnek ki, nagy óvatossággal kezelnének bizonyos homályos részeket, melyekből mindazok, akik nem vere adepti, könnyen elhamarkodott és hevenyészett következtetést vonhatnak le, különösen némely titokzatos fejezetek esetében. Ezekben ugyanis a rövidség kedvéért bizonyos misztériumokat kapcsoltam össze egymással, melyeket a magyarázatban szét kell választani. Meg vagyok róla győződve, hogy a széptudományok jövendő gyermekei hálával őrzik majd emlékemet ezért a kellemes és hasznos célzásért.

Nem lesz nehéz meggyőznöm az olvasót, hogy ennyi érdemes találmány nagy sikert aratott a világban, noha biztosítanom kell őt, hogy csak édeskeveset soroltam fel belőlük. Célom az volt, hogy csupán olyanokat válogassak ki, amelyeknek általános utánzása a legüdvösebb, vagy amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy némi fogalmat nyújtsanak a feltaláló szellemi képességeiről és elmésségéről. Éppen ezért nem kell csodálkozni rajta, hogy Péter kegyelmes úr időközben rendkívűl meggazdagodott. De, ó jaj, oly hosszan és keményen csigázta agyát, hogy az végül is megrázkódott és a legcsekélyebb okra is kavarogni kezdett. Egyszóval a szerencsétlen Péter beleőrült a pöffeszkedésbe, a találmányokba és gazságokba, s a legfurcsább képzelgései támadtak. Őrjöngésében, amint az gyakran előfordul olyanok esetében, akik a kevélységtől bolondulnak meg, rendszerint mindenható Istennek nevezte magát, olykor pedig a mindenség fejedelmének. Én láttam őt – úgymond a szerzőm – amint elővett három ócska, magastetejű kalapot s emeletszerűen mindhármat a fejébe nyomta, övébe hatalmas kulcscsomót akasztott, kezébe horgászbotot markolt. Ha ezt a felszerelést hordta, s odamentél hozzá, hogy barátságosan kezet fogj vele, Péter kecsesen jól nevelt eb módjára lábát nyújtotta, s ha valaki visszautasította ezt a nyájasságot, állig emelte talpát s alaposan szájon rúgta az illetőt. Az ilyen rúgást azóta is köszöntésnek nevezik. Ha valaki udvarias üdvözlés nélkül haladt el mellette, Péter, csodálatosan erős tüdeje lévén, lefújta a fejéről a kalapot a sárba. Időközben otthon is felfordult világ köszöntött be, s két testvérére nyomorúságos idők jártak. Első boutade-ja az volt, hogy egy reggelen kirúgta öccsei feleségét meg a sajátját is, s elrendelte, hogy helyükbe csípjék föl az első három ribancot, aki az utcán szembejön. Nem sokkal ezután a pinceajtót is beszögeztette, s testvéreinek megtiltotta, hogy az étkezéshez egy csepp bort is igyanak. Történt egy napon, hogy egy tanácsnok házában ebédelt a városban s azt tapasztalta, hogy a házigazda, a magaszőrűek szokása szerint, hosszan áradozik a vesepecsenyéről

– A marhahús – mondotta a bölcs elöljáró – a húsok királya. A marhahús magában foglalja a fogoly, a fürj, a vadhús, a fácán, a mazsolás puding és a tejsodó legjavát.

Mikor Péter hazaért, fejébe vette, hogy hasznosítja ezt a tanítást, és marhahús hiányában a barna kenyérre alkalmazza a receptet.

– A kenyér, kedves testvéreim – kezdte – az élet támasza. A kenyérben pedig benn foglaltatik a marhahús, juhhús, borjúhús, vadhús, fogolyhús, mazsolás puding és tejsodó legjava. S hogy egész tökéletes legyen, van benne megfelelő mennyiségű víz is, melynek érdességét élesztővel avagy kovásszal enyhítik, miáltal egészséges, erjesztett folyadékká válik s szétszivárog a kenyértésztában.

A következtetések alapján a barna kenyeret másnap egy hivatalos városi lakoma formalitásai közepette szolgálták föl ebédre.

– Gyertek testvérek – mondotta Péter – lássatok neki, ne kíméljétek. Itt van ez a kitűnő ürühús. Vagy várjatok inkább, én már nekifogtam, majd adok belőle.

Mire nagy szertartásosan, késsel-villával lekanyarított két jókora szeletet a kenyérből s egyet-egyet testvérei tányérjára tett. Az idősebb, nem hatolván be hirtelenjében Péter úr bonyolult elképzelésébe, rendkívül udvarias hangon bírálni kezdte a misztériumot.

– Kegyelmes uram – szólalt meg – tisztesség ne essék, de úgy vélem, valami tévedés forog fenn.

– Micsoda? – válaszolt amaz. – Kedves egy dolog! Na halljuk, milyen tréfát forgatsz a fejedben?

– Szó sincs tréfáról, kegyelmes uram. De ha nem tévedek nagyot, kegyelmes uram kevéssel ezelőtt ürühúst méltóztatott említeni, s én bizony tiszta szívből örülnék, ha ilyesmit látnék az asztalon.

– Hogyan? – kérdezte Péter látszólag nagy meglepetéssel. – Egyáltalán nem értem, amit mondasz.

Mire a fiatalabb, helyre akarván ütni a dolgot, közbeszólt:

– Kegyelmes uram – úgymond – a bátyám valószínűleg éhes és szeretne már enni a húsból, amit kegyelmességed ebédre ígért.

– Kérlek – viszonzá Péter – ne űzzetek csúfot belőlem. Vagy mindketten megőrültetek, vagy jobb kedvetek van, mintsem szeretném. Ha neked nem ízlik az a darab, vághatok egy másikat. Bár szerintem a lapocka legszebb részét kaptad.

– Hogyhogy – szólt az első – kegyelmes uram egész idő alatt azt hitte, hogy birkalapocka van előttem?

– Kérlek szépen – mondta Péter – edd az ételedet és hagyj föl a szemtelenkedéssel, mert jelenleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy lenyeljem. A másik azonban nem tudta megállni szó nélkül, mivel Péter ábrázatának színlelt komolysága felbosszantotta.

– Biz' Isten, kegyelmes uram – válaszolta – csak annyit mondhatok, hogy a szemem, ujjam, fogam, orrom, csupán egy karéj kenyérről vesz tudomást.

Mire a második újból közbekotyogott:

– Életemben nem láttam még juhhúst, amelyik úgy hasonlított volna egy darab kenyérhez, mint ez itt.

– Ide hallgassatok, urak – kiáltott Péter dühösen – bebizonyítom, hogy milyen vak, beképzelt, tudatlan, makacs taknyosok vagytok, mégpedig a következő egyszerű érveléssel: Isten bizony valódi, eredeti juhhús ez itt, különbet nem is kapni a húspiacon, s az Úristen verjen benneteket örökké, ha másképp meritek gondolni!

E mennydörgős bizonyíték után semmiféle ellenvetésnek nem volt helye.

A két hitetlen igyekezett minél gyorsabban visszaszívni tévedését.

– Hát persze – mondta az első – alaposabb vizsgálatra ...

– Úgy is van! – szakította félbe a másik – most, hogy jobban végiggondoltam a dolgot, látom, hogy kegyelmes uramnak tisztára igaza van.

– Nagyon helyes – mondta Péter – tölts csak bort nekem ebbe a korsóba, fiacskám. Egészségetekre, mindkettőtöknek!

A két testvér fölöttébb örvendezvén, hogy bátyjuk ilyen hirtelen megbékült, alázatos köszönetét fejezte ki, s megjegyezte, hogy szívesen innék a kegyelmes úr egészségére.

– Persze, hogy isztok – válaszolt Péter – én nem vagyok az az ember, aki bármit is megtagadna, ami ésszerű. A bor mértékletesen fogyasztva szíverősítő. Itt van egy-egy pohárral mindegyikőtöknek. Igazi, természetes szőlőlé, nem afféle kocsmai lőre.

Ezeket mondván, még egy nagy karéj száraz kenyeret adott mindegyiknek, s buzdította őket, hogy csak igyák ki, ne kéressék magukat, nem fog megártani. A két testvér, miután megtette, amit ilyen kényes esetben szokás, azaz kellő ideig Péter kegyelmes úrra, majd egymásra bámult, s megállapította, hogy a dolog milyen fordulatot vett, elhatározta, hogy ráhagyja Péterre, hadd legyen kedve szerint igaza. Most ugyanis erőt vett rajta szokásos őrjöngési rohama, s ha tovább érvelnek, vitatkoznak vele, százszor jobban megmakacsolta volna magát.

Ezt az érdemes ügyet azért adtam elő ilyen részletesen, mert ebből fakadt az a nagy és híres szakadás, mely szintén ez idő tájt támadt a testvérek között, s amelyet aztán nem is hoztak helyre soha többé. De erről hosszabban szólok majd egy másik fejezetben.