Berzsenyi Dániel - Magyarokhoz I.

MŰFAJ, VERSFORMA

A vers Horatius egyik megállapításához méltóan („egy műalkotás megéréséhez kilenc esztendő szükségeltetik”) több, mint tíz év alatt nyerte el végleges formáját. 1810-ben készült el a negyedik (utolsó) változata. Az 1816-os kiadás második könyvében szerepel, s a költő egyik leggyakrabban idézett alkotása. Műfaja hazafias óda, versformája alkaioszi strófa. Formai szempontból, történelmi-mitológiai apparátusát tekintve klasszicista alkotás, de történelemszemlélete, emocionális és képi ereje már romantikusnak mondható. Berzsenyi – saját poétikai szemléletének is ellentmondva – e versében gyakran él az áthajlás eszközével, amit szintén a romantikus szenvedélyesség magyaráz.

BEVEZETÉS (1-3. VSZ.)

A vers első három szakasza a bevezetés. A megszólaló személy (a beszélő) nem azonosítható. A megszólított: magyar = magyarság. A beszélő – mint a próféták – a múlt történelmi dicsőségét („Árpád vére”, „Nyolc századoknak vérzivatarja...”) és erkölcsi magaslatát állítja szembe a megszólított kor, a jelen „veszni tért erkölcsével”.

A vers későbbi szakaszaiból derül ki, hogy a beszélő is a jelenben él, ő is a megszólított kor magyarságának része – így az „én” és „te” átalakul „mi”-vé (hazánk, elődeink). A beszélő megszólalásának, beszédmódjának társadalmi szerepe van. A prófétai, váteszi szerep és beszédmód a reneszánsz óta jelen van irodalmunkban, s a XIX. század magyar irodalmában gyakran fölbukkan különböző változatokban (Kölcsey: Himnusz,Zrínyi dala, Zrínyi második éneke;Vörösmarty: Szózat; illetve Petőfi költeményei), de jelen van a XX. század magyar (Ady, Babits) lírájában is.

Berzsenyi egyes szám második személyű alakot használ, amikor a megszólítotthoz szól, így a vers olvasója úgy érezheti, hogy közvetlenül hozzá szólnak a kérdések, intések, példák („Nem látod...”).

MÚLT ÉS JELEN ÖSSZEVETÉSE (4-5, SZAKASZ)

Már a bevezetés megteremti a történelmi (és erkölcsi!) távlatot múlt és jelen, dicsőség és romlás között. Ezt fokozza Berzsenyi a következő két szakaszban (4–5.) a magyar történelmi múlt eseményeinek felidézésével. Paradox módon a súlyos veszteségek, vereségek (a tatárjárás, a török hódoltság, az ország három részre szakadása), melyek Kölcsey Himnuszában Isten büntetéseként jelennek meg, nála a jelenkorral szemben értékes korszakként szerepelnek:

„Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között”.

A KEVÉLY TÖLGY METAFORÁJA (7-8. VSZ.)

A 4. és 5. szakasz funkciója az indítás fokozó megerősítése, alátámasztása, a feszültség fenntartása. Az első öt szakasz dinamizmusát, expresszivitását lassítja a 7. versszak indító sorában a lassú szó kétszeri előfordulása. A dinamizmus csökkenése mellett a méreg (s a szakasz utolsó sorában „ráütő” férgek szó), halál szavak a jelent a pusztulás világaként mutatják. A „...benne termő férgek...” kellemetlen asszociációkat keltő képe visszautal a 2. versszak zárósorára („Véreidet, magadat tiportad.”).

A 7. versszak metaforája – „a kevély tölgy” – a jelen („Most...”) állapotát írja le. A „kevély”megszemélyesítő jelző – itt inkább délceg, erős, nagy jelentésben – pozitív tartalmú, s egyben a következő (8.) szakasz példázatát („Róma ledül...”) is bevezeti: a tölgyfa az ókori Róma hatalmi szimbóluma. A kép egyben a 8. szakasz és az egész mű kulcsfogalmának – „tiszta erkölcs” – párhuzama is.

TETŐPONT (9. VSZ.)

A 9. versszak a vers tetőpontja. A retorikai kérdésre („Mi a magyar most? –”) szentenciaszerű megállapítás felel. A megismétlődő „most” szó az előző szakasz ókori példájához kötődő mitologikus azonosítás. A „sybarita váz” a „rút” jelzővel fölerősítve a jelen állapotainak tarthatatlanságát nyomatékosítja, s rávilágít arra, hogy Berzsenyi számára múlt és jelen ellentétében a cselekvés és nem cselekvés a meghatározó. Elődeink cselekvő emberek voltak. A tatárjárás kora és Zápolya százada is tele van híres, nagy hősökkel, akik e nehéz időben is tenni próbáltak valamit – ezért értékelődnek fel vereségeik is. Ezzel szemben a jelen a tehetetlenség, a lustaság kora. A kérdő mondatban ismét elhangzó „magyar” szó egyértelműen a magyarságot, a nemzetet, a közösséget jelenti. Berzsenyi próféta-beszélője hangsúlyozza korának azon hibáját, melyet Kölcsey is megfogalmaz Zrínyi-verseiben: a múlttól való elfordulást, identitásvesztést (10. versszak).

A MITIKUS MÚLT FELIDÉZÉSE (11– 12. VSZ.)

A következő két szakaszban (11–12.) az újólag felidézett mitikus-heroikus múlt(Attila, Árpád, Hunyadi János), a megnevezett hősök, a felidézett sikerek ellenpontozzák a jelen képeit. A vers dinamikájára ezáltal az emelkedés, esés, emelkedés jellemző. Az újból emelkedés azonban nem újabb tetőponthoz vezet, hanem ahhoz a kissé konvencionálisnak tűnő moralizáló zárlathoz, hogy a szerencse forgandó: „De jaj...” (13–14. vsz.). A példák halmozásának funkciója a magyarság és Magyarország lehetséges jövőjének, sorsának világtörténetivé emelése, illetve a történelem tragikus kegyetlenségére való utalás. A korábbi szakaszoknál érzelmileg kevésbé telített befejezés nem teremti meg az érzelmi egyensúlyt, a vers expresszivitását megtörő „lassú halál” nemcsak a jelen és múlt kiáltó ellentétére hívja fel a figyelmet, hanem egy félelmetes jövő lehetőségét is előlegezi, mely nem áll messze a romantikus kor (pl. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi) nemzethalál víziójától sem.

Paradox: „a szokásossal ellentétes” (gör.) szóból; stilisztikai alakzat; látszólag egymást kizáró ellentéteket tartalmazó állítás.