A Forr a világ... kezdetű vers sokkal inkább megfelel az óda alkalmi jellegének.

Az indítás itt is szenvedélyes, látványos, expresszív. A vers közvetlen előzményei a napóleoni háborúk és a korabeli háborús konfliktusok (pl. orosz–perzsa, szerb–török háború), melyeket a földrajzi fogalmak (Baktria, Haemusok, Dardanellákstb.) idéznek föl a versben. A költő következetesen archaikus, latinos szóalakokat használ (Prussia, Bactra).

A vers alkalmi jellegére utal az is, hogy az itt megszólított magyarok a pozsonyi országgyűlés követeivel, a nagy feladat előtt álló, cselekvési felelősséggel és lehetőséggel bíró kortársakkal azonosíthatók(„Te Títusoddal hajdani őseid / Várába gyűltél”). A megszólított egyes számú alakjának itt is a személyesség, közvetlenség a célja.

Szemben az előző verssel, e műben sokkal több a konkrét történelmi példa, de mégsem áll szemben oly erőteljesen a múlt és jelen. Nagyobb szerephez jut a pozitív jövő, a múlt párhuzamai inkább lelkesítő példaként állnak, ugyanakkor még hangsúlyosabb lesz a világtörténelmi múlt és a korabeli Magyarország viszonyainak azonosítása. Titus római uralkodót I. Ferenccel azonosítja, Róma felemelkedését, a marathoni diadalt együtt említi Buda visszafoglalásával. A beszélő hisz az összefogásban, a fenyegető veszélyekkel szemben úgy érzi, van mire hivatkoznia („alvó nemzeti lélek”).

A vers tetőpontja a verszárlat, amely a költő egyik leghíresebb aforisztikus mondata. A fordított szerkezetű mondat és az enjambement együttes alkalmazása fölerősíti a mondat hatását:

„Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”