Az 1816-os Berzsenyi-kiadás a költő sajátos „magánmitológiája” alapján szerkesztett kötet: négy könyvéből egy sajátos, eszményített szerzői önkép alakítható ki. A kötetkompozíció alanya egy életutat bejáró hős, akinek életét eszményei (szerelem, erkölcs, tudás) határozzák meg.

Az első könyv a magánélet, a magány és a szerelem szférája, a második a közéletiség verseit tartalmazza. Bár mindkét könyvben ugyanaz a lírai alany szólal meg, a megszólalási mód jelentősen különbözik. Az első könyv alanya magányos, filozofikus, elmélkedő személy (elégiák, ódák); a második könyv beszélője a közéleti költő, a maga erkölcsi magaslatáról a köz dolgait szemlélő és értékelő próféta, vátesz(hazafias ódák, episztolák).

A kötet harmadik könyvében ismét a magánélet szférája kerül előtérbe, de az első könyv filozofáló, fennkölt világával szemben ez egy tisztább, egyszerűbb, boldogabb világ (dalok, elégiák).

A negyedik könyv újból a közélet színterén játszódik. Nem az erős hangú vátesz szólal meg; a lírai én új szerepben: a tudós költő szerepében jelentkezik (episztolák).

1813-ban jelent meg a nyelvújítókat és Kazinczy körét kigúnyoló Mondolat című pamflet, amely Berzsenyit is célba vette: bírálta provincializmusát, darabos stílusát – Berzsenyit ez a bírálat még nem érintette érzékenyen. De 1815-ben Szemere Pál és Kölcsey Ferenc a Felelet a Mondolatra című válaszban burkoltan újra megtámadta őt, 1817-ben pedig megjelent a Tudományos Gyűjtemény című irodalmi-kritikai folyóiratban Kölcsey bírálata, Berzsenyi Dániel versei címen. Kölcsey a kritikájában egy Berzsenyitől gyökeresen eltérő költőeszmény alapján bírálta őt, ami már Berzsenyi szerint „goromba” kísérlet volt. Egy évvel később elküldte a folyóirathoz válaszát, Antirecensio címen, melynek közlését azonban megtagadták a szerkesztők.

Berzsenyi igazságtalannak találta Kölcsey bírálatát – bizonyos szempontból joggal. Kölcsey iránt érzett indulata, dühe – melynek leveleiben is hangot adott – azt jelzi, hogy e korban a művészek még nem voltak képesek elfogadni, hogy műveiket valaki negatív bírálatban részesíti.

Berzsenyi ezek után költőként elhallgatott, és irodalomtudományi munkálkodásba kezdett. Egészsége is megromlott, több alkalommal otthonától távol kezeltette magát. Tudományos tevékenysége számos tanulmányban, bírálatban és kritikában öltött testet: Észrevételek Kölcsey recensiójára(1825), A versformákról(1826), Poétai harmonistika (1833, akadémiai székfoglalójának kiadása), A kritika(1833–35). A legjelentősebbek ezek közül az Észrevételek Kölcsey recensiójára, amelyben Kölcsey eredeti bírálatának logikáját követve cáfolja annak állításait. Tulajdonképpen ez a valódi válasz Kölcsey bírálatára.

A vidékiek közül elsőként választották az Akadémia filozófiai osztályának rendes tagjává. Fel-feljárt Pestre az akadémiai ülésekre, de hétköznapjait birtokán, családja körében, meglehetős szellemi magányban töltötte. 1836-ban niklai birtokán halt meg. Az Akadémián Kölcsey búcsúztatta, engesztelő gyászbeszéddel (Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett).

Berzsenyi hagyományteremtő költő: Horatius-kultusza, melankóliája, meditatív filozofikussága költészetét Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits, Tóth Árpád, Vas István lírájával rokonítja. Érdekes, hogy a felsorolt költőkre éppúgy jellemző a felvállalt, kényszerű közéleti szerep is, mint Berzsenyire. Költészetének fölfedezése nyugatos költőink érdeme. Kodály Zoltán számos Berzsenyi-verset is feldolgozott énekkari műveiben.

Versei stiláris és formai sokszínűséget mutatnak. Szentimentális, klasszicista – néhol már-már romantikus jellegű – költeményeiben hol klasszikus időmértékekkel, hol strófaszerkezetekkel(alkaioszi strófa, szapphói versszak, aszklépiádészi versszak stb.), hol pedig rímes-ütemhangsúlyos formákkal kísérletezett.

Az egyes versek pontos keletkezési dátumát nem lehet mindig meghatározni, bár néha történelmi vagy önéletrajzi jellegű utalások segítenek ebben. Verseit évekig javítgatta, átírta (ebben ókori példaképét,Horatiust követte), így néhány művénél több időpont szerepel.

Horatius tisztelt mester volt számára: több versét, ódáját hozzá írta, s számos művében idéz tőle sorokat, mondatokat, motívumokat és képeket. Műfajválasztásai – óda, elégia, epigramma, episztola – is elsősorban az ókori, illetve a klasszicista hagyományokhoz kötődnek.

Lírája sok szempontból mutat kettősséget:

Költészetében is a személyiségében élő ellentmondás fogalmazódik meg. Lírájának az ókor, az antik világ a mércéje, embereszménye a spártai-római jellem, eszméiben a sztoicizmus dominál, ami műfaji és formai tisztaságra való törekvésében is megnyilvánul. Valóságélménye, élete, saját pszichéje azonban romantikus: magába forduló, melankolikus alkat. Az ellentmondásosság, kettősség olykor egyetlen művön belül is megfigyelhető.

A klasszicista elemeknek gyakran az érzelmek kordában tartása, megfegyelmezése a funkciója. Költészetében nyoma sincs Csokonai könnyed játékosságának, rokokó bájának. Az érzelmek felett való uralkodás, elsősorban a bánat, a szomorúság, valamint az öröm elfojtása azt sugallja, hogy eszméinek, ideáinak mindenáron meg akar felelni. Ez azonban gyakran meghiúsul: bár kétségtelen, hogy Berzsenyi sok művének befejezésére jellemző egyfajta feloldás, megnyugvás (rezignáció, sztoicizmus), de az ezt megelőző képek, metaforák kifejező ereje, a szövegek érzelmi telítettsége arra utal, hogy mindez inkább csak póz, szerep – a valódi személyiség emögött rejtőzik. Az ókori mester hirdette „arany középszer”, a nyugalom Berzsenyi számára a keserű visszahúzódást, magányt jelentik.

Pamflet: gúnyirat; kedvelt szépirodalmi és publicisztikai műfaj, különösen alkalmas valamilyen közéleti személyiség (pl. politikus) ostoba viselkedésének, nyilvánvaló demagóg megnyilvánulásának kigúnyolására, az indulat helyett azonban az intellektus szellemessége dominál (pl. Swift, Voltaire, Szabó Dezső).

Recenzió: „vizsgálat” (lat.) szóból; a publicisztika vagy az irodalomkritika jellegzetes műfaja; bírálat, műkritika.