Versei között kevésbé sikerült szentimentális dalai (Lollihoz, Chloe, Szerelmes bánkódás, Fannim emléke stb.), filozofikus-gondolati költeményei (A megelégedés, Osztályrészem, Magányosság, A melancholiastb.) arról vallanak, hogy bár egyénisége küszködik a nemesi-birtokosi lét szűkös lehetőségeivel, mégis ez a létforma a menedék számára. Nézete szerint a béke, a kultúra, a műveltség az emberi boldogság alapjai.

Korai ódáira a klasszikus, maradandó emberi értékek (bölcsesség, erény, harmónia) hirdetése jellemző (Fohászkodás, A tizennyolcadik század, Horatiushozstb.). Ódáinak egy másik csoportja a napóleoni háborúk idején keletkezett, ezek a magyar nemesi összefogás és az önfeláldozó hazafiság dicsőítésével a magyar líra nemzeti-közösségi témájú költeményeinek sorát gazdagítják (A felkölt nemességhez – Mint majd midőn..., Az ulmai ütközet, A magyarokhoz – Forr a világ... stb.).

Költeményeinek nagy csoportját az igazán megrendítő elégiák alkotják (Búcsúzás Kemenes-Aljától, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő télstb.). Elégiái a létösszegzés, a magányérzésből táplálkozó rezignáció, a melankolikus hangulatok versei. Érdekesség, hogy Berzsenyi epikus műveket nem alkotott, kivéveA remete című románcát.

Nyilvános költői fellépése után már nem írt sok verset, és egyfajta költői szerepváltás következett be: alaposabban megismerkedett a felvilágosodás tanaival, episztoláiban és epigrammáiban közösségi költőként szólalt meg, a ráció és a tudomány kultuszának eszméit hirdette (Kazinczy Ferenchez,1809; Napoleonhoz, 1814; Dukai Takács Judithoz, 1815; Vitkovics Mihályhoz, 1815;A pesti magyar társasághozstb.). 1816-ban megjelent verseinek bővített és javított kiadása.

Óda: (a görög odé = ének szóból); lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz szól. Tárgya szerint lehet egyéni és közösségi, módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti. Eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett, jelentős képviselői: Szapphó, Alkaiosz, Pindarosz; Horatius költészetében emelkedett igazi magaslatokba, s divatos volt szinte minden újkori irodalomban. Különös jelentősége természetesen az antik irodalmak ízlését felidéző és eszményítő korokban volt, de a XX. században is kedvelt műfaj (pl. József Attila, Petri György).

Elégia: görög eredetű műfaj, disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése.

Episztola: költői levél, rendszerint verses formájú; klasszikus változata tanító szándékú, hangneme emelkedett; általában erkölcsi, világnézeti elvek kifejtésére alkalmas; a XIX. századtól erőteljesen szubjektivizálódik, a személyes vallomás kap nagyobb teret.

Szegedy-Maszák Mihály: Berzsenyi verstípusairól, Magvető Kiadó, Bp., 1980 (In: Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus.Történeti-poétikai tanulmányok).