A Dukai Takács Judithoz (1815) írt levél bókolás a művészetekben tehetséges hölgy, a kedves rokon, a barátné s mindezek mellett a női nem előtt. Nagy valószínűséggel a Berzsenyi más műveiben is előforduló „barátné” e levél címzettjével azonos. A szemérmes, visszahúzódó, ugyanakkor hatalmas erejű, robosztus Berzsenyi műve egyszerre tökéletes klasszicista mű s modern szemléletű írás.

A levél felmagasztalás. A versből egy csodálatos tehetségű, finom lelkű, okos fiatal nő portréja rajzolódik ki (a címzett húszéves volt a levél keletkezésekor), akit az idős, bölcs, tudós költő a dicsérő, magasztaló szavak mellett ellát néhány jó tanáccsal is („De, oh Leányka!....”).

A versben a szerző megemlíti az antikvitás számára is oly fontos alkotóit (Pindarosz, Szapphó), s más verseihez hasonlóan jelentős a költemény mitológiai apparátusa is. A szerző hódol a fiatal költőnő költészete előtt, legfőbb üzenete számára mégis a továbblépés: a filozófia a költészet, a poézis felett áll. A költő biztatása nem más, mint annak az útnak a kijelölése, melyen maga is jár:

„Nézd a magasban fénylő Bölcsességet,

Körülragyogva csillagnimbusával

Az Isteneknek békés sátorában,

Hová nem érhet semmi földi tőr,

Ott, ott tanuld meg a Bölcsek nyugalmát...”