Az apostolszerkezetileg négy nagyobb egységre tagolható. Az első négy fejezeta felnőtt Szilveszter és családja jelen idejű története. A család nyomorog, a gyermekek éheznek. A környezet lehangoló, minden komor és sötét, az indító kép alaptónusát az éjszaka határozza meg. A családfő Istenhez fohászkodik. A fohász, az ima a cselekmény nagyobb egységeiben az egyik meghatározó motívum. Az ima e részben azért fontos, mert a főszereplőről még semmit nem tud az olvasó, életcélját azonban már ismeri. Az alkotó tudatosan helyezi az eszmét az ember elé. Az elbeszélő mindvégig jelen van történetében, a szö veget gyakran megszakítják, a szakaszokat gyakran indítják az elbeszélő kérdései, felkiáltásai (pl. „Kik laknak itten?”; „Vagy e födél alatt lakók mind / Oly halványak valóban, / Oly kísértetszerűek? / Szegény család, szegény család!”).

A IV. fejezetben jelenti be az elbeszélő, hogy elmeséli a férfiú történetét (patak-metafora). Az elbeszélő állandóan előre- és visszautal a cselekménnyel kapcsolatban, nemcsak érzelmeit, hanem véleményét, minősítéseit is gyakran megfogalmazza. Mindvégig kontaktusban van főhősével és az olvasóval is. Az elbeszélő intenzív jelenléte mellett a szöveg meghatározó sajátosságai a monológok (pl. Szilveszter imái, az anya altatóimája halott gyermeke felett), párbeszédek is.

A történet második egysége (V–VIII. fejezet) visszatérés az időben, a cselekmény kezdete előtti eseményekre. Szilveszter élettörténetét ugyanaz a képi motívum indítja (sötétség, éjszaka), mint a cselekményt. Sajátos aránytalanság figyelhető meg itt. Az V–VI. fejezet a csecsemő első két napját, a VII–VIII. fejezet hat év eseményeit tárgyalja. Születésének körülményei („talált gyermek”) prófétasorsának mózesi párhuzama. Az indító kép nemcsak a kezdőmotívum ismétlődése, hanem Szilveszter gyermekkorának jelképe is. Ez az életszakasz a bűn korszaka, a főszereplőt lopásra, koldulásra kényszerítik. A csecsemőt megtaláló öreg tolvaj paradox módon „jövendöli” meg Szilveszter sorsát: „Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus...”

A harmadik kompozíciós egység Szilveszter életének pozitív szakasza, az emelkedés (IX–XIII. fejezet). A társadalmi és erkölcsi mélységből való felemelkedés állomásai a kényszerű szolgaság, a szembeszegülés, lázadás és végül a szabadság, a szabadulás (X. fejezet). A mindeddig másoktól függő személyiség önmagára találásának szimbóluma a virágzó természet, a sötétség motívumát fölváltja a fény. A sorsa ellen lázadó ember életében először talál szövetségesre (az úrifiúk nevelője). Ez a külső segítség nem véletlenszerű, a nevelő „tudatosan jó” Szilveszterhez, s megerősíti benne, hogy tanulnia kell, ő az első, aki emberként viszonyul hozzá. (Érdekes, hogy az iskolai viszonyokat oly nehezen tűrő szerző mennyire fontosnak tartja az iskolát, a tanulást.) A X. fejezetben elhangzó ima „Isten dicsősége a természetben”.

Az iskola, a tanulás időszaka, a szellemi érés korszaka Szilveszter életében. Az itteni nehézségek (társai nem szeretik), a meg nem értettség magányossá teszik, de magányában érik felnőtt, küldetésével tisztában lévő emberré, találja meg élete értelmét, célját. A XI. fejezetben visszatérő eszme-motívum (szőlőszem-parabola) visszautal a cselekmény elejére, s előkészíti a következő két fejezet eseményeit, történéseit.

A mélységből való fölfelé haladás tetőpontja a cselekvés, Szilveszter a faluban megkezdi prófétai-apostoli munkáját, az emberekért, az emberiségért dolgozik („...Mert itt hasznosnak érzem magam...”). Szembeszállása a földesúrral és a pappal nem lázadás, hanem az etikai értelemben ellenfelei fölött álló, igazában, küldetésében rendíthetetlen ember szembeszegülése a maradisággal, a társadalmi igazságtalanság képviselőivel. Talán e részben a legerőteljesebb az életrajzi motívumok szerepe: Szilveszter bukása emlékeztet Petőfi szabadszállási választási vereségére, s a főhős és a földesúr lányának szerelme is hasonló a szerző házasságának előtörténetéhez.

A lineárisan haladó élettörténet a XIV. fejezetben jut el a mű kezdetének idejéhez. A kezdőpont jelene tehát csak „relatív jelen”, mivel a történet folytatódik. A főhős (és családja) sorsának összefoglalása világossá teszi, hogy Szilveszter útja a faluból való elmenekülése óta folyamatos lefelé haladás. A nyugalom, a siker rövid periódusát felváltotta a magány, a küzdelem, a nélkülözés, a nyomor. A feltételezhető életrajzi motivációk mellett hangsúlyos az egyéni szerepvállalásban való eltökéltség és a társadalmi (családi) kötelezettségek közti ellentmondás. Szilveszter kétségbeesésének oka nem saját sikertelensége, hanem hogy nem képes gondoskodni szeretteiről. A cselekmény tragikus tetőpontja a kisgyermek halála. A súlyosabbnál súlyosabb csapások, a szenvedés végletekig való feszítése romantikus vonásai Az apostolnak, de Petőfi képes a romantikus sémát lélektani hitelességgel, líraisággal ellensúlyozni. A romantikus panelek nem csupán stilisztikai, poétikai megoldások.

Az ártatlan halála miatti fájdalom Szilvesztert nem győzi le, de hite megtörik („Eltört a lépcső, melyen a / Földről a mennybe járt!”) – a jegygyűrű eladása Szilveszter világtól való elszakadására utal. A világgal való szakítás a társadalmi normákhoz való alkalmazkodás elutasítása: Szilveszter ismét bűnt követ el, szamizdatban megjelenteti művét. A lefelé haladás visszatérés életének kezdeti mélypontjához, elveszíti szabadságát, börtönbe kerül. A vád – a lázítás – visszatérő motívum, hiszen kedvese apja is ezzel vádolta. Elfogatása megalázó, brutális. A XVII. fejezetben a főhős ismét Istenhez fordul, ima helyett azonban átkokat szór Istenre.

A börtön a teljes magány, a teljes elhagyatottság időszaka. A főszereplő állandó víziói, rémlátomásai a külvilág valós eseményeivel azonosak – felesége halála, szeretteinek elvesztése fordítja szembe Istennel. A tízéves rabságot a kezdő motívum („...egyetlen hosszú, végtelen éj...”) jelképezi, a szabadság közeledtét a visszatérő természet-motívum(a madárka metaforája). A rabságából visszatérő hős, miután megbizonyosodik álma igazáról, ismét föllázad. A király (az igazságot, jogot tipró hatalom képviselője) elleni merénylete szinte már komikus, s szükségszerűen sikertelen. Bukása végérvényes, a kor, a világ kiveti magából, megalázza.

A XX. fejezet epilógus, időbelisége bizonytalan. Sok motívum utal arra, hogy ez a szerző kora, tehát a valóságos jelen. Egy újabb idősík a műben, az elbeszélő kora. A fikcionált jövő (a szöveg szintjén jelen) rokon aNemzeti dal és A XIX. század költőijövőképével, de a lírai versekhez képest jóval visszafogottabb, bizonytalanabb.

A mű címének és az alkotásnak az értelmezésekor figyelembe kell venni a Petőfire oly jellemző tudatosságot. Miért nem próféta vagy látnok (vátesz) Szilveszter. Mert a próféta „csak” beszél, jövendöl, aktívan nem cselekszik, nem tevékenykedik. Kiválasztottsága a tőle független isteni akarat eredménye. Az apostol viszont maga választ, személyét nem övezi a próféták isteni aurája, cselekvésében meghatározó saját személyisége, akarata, tapasztalatai. Beszéde nem Isten szava, hanem a gondolkodó ember bizonyossága, mely saját meggyőződéséből fakad. Sorsa tragikus, de olykor komikus, tragikomikus. Szilveszter története a krisztusi szenvedéstörténet és az apostolok történetének modern korba helyezett pesszimisztikus, torz ellentörténete, dekonstrukciója. Miként Dosztojevszkij (Karamazov testvérek– Iván Karamazov poémája az inkvizítorról és Krisztusról), Petőfi is képes arra, hogy saját eszméin felülemelkedve szembesítse hősét és önmagát a világgal, a valóság kegyetlen racionalitásával. A főszereplő eszméinek kulcsfogalmai (szabadság, természet, ember és polgár, igazság, jóság) erőteljes rousseau-i hatásról tanúskodnak.

szamizdat: (szláv) az aktuális hatalom által betiltott mű magánkiadásban való megjelentetése