Byron (George Gordon Noël Byron)

Az angol romantika második nagy költői nemzedékének három jelentős alkotója Byron (e. bájron), Shelley (e. selli) és Keats (e. kítsz). Mindhárman szinte minden műfajban alkottak (elbeszélő költemény, poéma, drámai költemény, ballada, rapszódia, óda, himnusz stb.), de legfőbb alkotásuk, saját személyes életük, a romantikus élet példája volt. Különösen igaz ez Byronra, akinek művei többnyire befejezetlenek, de élete kerek, lezárt és támadhatatlan egység: maga a romantika.

A angol romantika talán legnagyobb hatású költője George Gordon Noël Byron (1788–1824) –– nem is életműve, hanem elsősorban életfelfogása tette azzá. A felfokozott egyéniségtudat jellemezte. Byron életérzése és magatartása mintául szolgált az utókornak: a kiábrándultság, csömör, világfájdalom, a „byroni hős” életérzése, a spleen. A napóleoni háborúk lezárulása után egész Európa nemesi és polgári ifjúságát az élet beszürkülésének, unalmasságának érzése hatotta át.

„Mily nagyszerű az álarcos világ,

e szép, mozgalmas éden, eleintén,

de csakhamar csömört kapsz tőle, mint én.

Csömört, ha már játszottál és szerettél,

figyeltél egypár parlamenti harcra,

öltöztél, vívtál és dandykkel ettél,

láttad, hogy visznek hölgyeket piacra,

s hogy csinál hitvány kéjencből egy tél

hitványabb férjet. [...]” Don Juan (Ábrányi Emil fordítása)

„A világfájdalom – írja Szerb Antal – annyi, mint fájdalom a világ miatt, fájdalom azért, hogy a világ csak olyan, mint amilyen, nem szebb, nem jobb, nem alkalmazkodik jobban gyönyörű álmainkhoz.”

Byron nem érezte magát romantikusnak, sőt elutasította a k elveit, magát inkább a klasszicizmus XIX. századi folytatójának tekintette. Az utókor azonban a romantika furcsa kétarcú zsenijének nevezi, akinél a szerep és személyiség hol egységet alkot, hol ellentéte egymásnak. Romantikus különc, nagy utazó, gazdag világfi, hősszerelmes, a szabadság megszállottja.

Byron életműve rendkívül szerteágazó. Epikus, drámai és lírai műveket is írt.

1806-ban jelent meg első kötete Tűnő hangulatok címmel. Az előszóban Byron magát műkedvelő költőnek nevezte, aki úri kedvtelésből fogott a húrok pengetésébe. A kritika fogadtatása lehangoló volt, az Edinburgh Review a verseket közepesnek bélyegezte. Byron 1809-ben frappáns válasszal vágott vissza a sérelemért. Angol dalnokok és skót kritikusok című verses szatírájában megtámadta a kor irodalmi életének szinte valamennyi nevezetes tagját, ugyanakkor magát a klasszicista normák követének nevezte.

Tótfalusi István: Byron világa, 1975.