A romantika a XVIII. század utolsó évtizedében alakult ki – Angliában és Németországban közel egy időben, Angliában a már berendezkedett polgári társadalom talaján, a pragmatista-utilitarista filozófiák és a felvilágosodás ellenreakciójaként, Németországban a nemzeti függetlenségi eszmék és a Sturm und Drang folytatásaként, kibontakozásaként.

A romantika legfontosabb jellemzői a következők:

– az eredetiség tisztelete,

– a zsenikultusz,

– a szenvedély,

– erő,

– felfokozott életritmus és életigény a művészetben és a hétköznapi életben,

– a fantázia tisztelete,

– a fantasztikum,

– az álomszerűség az ábrázolásban,

– a szenvedélyes szabadságszeretet,

– a középkori lovagvilág és misztika felelevenítése,

– az állandó nosztalgikus elvágyódás a jelenből térben és időben,

– az ok nélküli szorongás, és az egyéniség szélsőséges tisztelete,

– az ösztönök szerepének felértékelése,

– a forradalmiság.

Ezek a vonások egészen sajátos egyéniséget és életstílust feltételeznek: a romantikus személyiség saját életével teremti meg a romantikus eszményt.

A romantika meghatározó művészeti ága a zene lett, illetve az irodalomban azok a műfajok, amelyek elmosódóak, összefolyóak, kontúrtalanok. A megszülető műalkotásokra

– a befejezetlenség,

– a töredékesség,

– az elmosódó műfajhatár,

– a konkrét, egyedi témaválasztás,

– az ellentéteket hordozó, a különös, a furcsa, az ironikus, a torz, a groteszk elemek halmozása

a jellemző.

Pragmatista-utilitarista filozófia: a gyakorlati megismerésen alapuló, a dolgok értékét gyakorlati hasznosságuk alapján meghatározó filozófiai irányzat.

Romantika: a XIX. század első felében induló, minden művészeti ágra kiterjedő irányzat, világszemlélet és életérzés; nemzeti, történeti érdeklődés, egyéniség és eredetiségkultusz, a szabadság tisztelete jellemzi, formai kérdésekben a szabálytalanságot kedveli, az irodalmi művekben a műfajok és hangnemek keveredésére törekszik. A harmónia helyett a diszharmónia, a szépség helyett a fenségesség, az egyensúly helyett a szélsőségesség mellett foglal állást. Az ész, a ráció helyett a szenvedély és irracionalitás jogait hirdeti Az egyes nemzeti irodalmakba akár több nemzedéke is létrejött (pl. az angol irodalomban: a „tavi költők” nemzedéke; Burns, Blake; Byron, Keats, Shelley; a német irodalomban: Goethe, Schiller; a heidelbergi romantika; a berlini romantika képviselői).

Horváth Károly: A romantika művészi sajátosságai, Gonadolat Kiadó, Bp., 1965 (In:Horváth Károly: A romantika).