A műfajátmenet, a stiláris és hangulati többszólamúság a Letészem a lantot című versben példázható a legjobban. A vers születési dátuma 1850. március 19.

Arany költeménye a szabadságharc utáni válságkorszak determináló tényeiből építkezik, „bizakodó lelkesedés a múltban, csüggedt lelkesedés a jelenben”. Elégiko-óda, az időszembesítő és az egy életszakaszt lezáró létösszegző verstípus jellegzetes jegyei is megtalálhatók benne.

A múlt és jelen összevetése, az elégikus jellegű felkiáltások és sóhajtások, illetve az ódai pátosz kettőssége az illuzórikus világ és a valóság kettősségeként is értelmezhető.

A költemény négy részre osztható, az 1–2. és az 5–7. szakaszok alkotják az egységeket:

A szakaszok végén található refrén a múltra utal.

A verselés jambikus lejtésű (a tiszta formába néhol choriambusok is vegyülnek). Az egyes szakaszok sorainak eltérő szótagszáma (9-8-9-8-8-9-8-7) a zaklatott lélekállapot közvetkezménye. Ugyanakkor a tudatos szerkesztés bizonyítékaként értékelhető, hogy az egyes szakaszok két négysoros részre oszthatók. Ebben az első egység a nyugodt, szabályos megszólalásé, a második pedig általában eltérő hangnemű, sűrűsödnek a képek.

A verssorok rímei is a tudatos disszonanciakeltés eszközéül szolgálnak (x a x a b c b c), csakúgy, mint a szerkezet kiegyensúlyozatlansága.