A hangnembeli kettősséget megjelenítő versek csoportjába tartozik Arany JánosÉvek, ti még jövendő évekcímű verse is. A elégikusés azódai hangnem tudatos keverése ebben a versben értékszembesítő,létértelmező, meditatív tartalommal telítődik.

A vers 1850. február 15-i keltezésű. Túl közeli még a szabadságharc veresége és fájdalmas ennek érzése. Óhatatlanul felmerül a kérdés: van-e még remény, van-e még cél, amelyért az embernek cselekedni érdemes. Az elkeseredettség váltja ki a kérdező hangot, s maga a kérdés a lét értelmére kérdez. Németh G. Béla találóan fogalmazza meg ezt a költői magatartást: „A sors és az élet kölcsönhatását Arany az értékváltozás hatásában nézi. Vitázó kérdés, számonkérő perlés a vers.”

A vers központi gondolata az élet rövidsége és az ebből következő összegző és számonkérő gesztus, illetve hajlam kifejezése. Épp ezért „a vers első három strófája nem más, mint a konkrét kérdezés gesztusának egyetemesítő fölemelése, érvényesítése a költő teljes életére” (Németh G. Béla).

A versszerkezet különlegessége a kettős zárás. Értelmileg ugyanis a negyedik szakasz is végső konklúziót fogalmaz meg. Hiszen az élet rövidségét nem az objektív idő határozza meg egyedül, hanem a megélt és tapasztalt élet minősége is befolyásolhatja az „elestvéledés” (Berzsenyi) érzését.

„Úgy van. Nem évek száma hozza

– Nem mindig – a vén kort elé:

Kevés esztendők súlya szintúgy

Legörnyeszt a mély sír felé.

És nekem e földön teherből,

Bánatból rész jutott elég:”

Ugyanakkor az utolsó versszakban megfogalmazott sztoikus életbölcsesség is lezárja a lét értelméről meditáló költői közlést:

„Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!

Bűnöd csak egy volt: az erény.

[...]

Vigasztalásul, annyi szenved,

És szenved nálam annyi jobb;

Miért ne én is... porszem: akit

A sorskerék hurcol s ledob!”

A gondviselés deista elképzelése belső élménnyé változtatja s az idő problematikájával egészíti ki az élet kérdését. A tudatosan egymás mögé szerkesztett egyetemes megállapítások harmonikus lezárását elégikus hanggal éri el a költő. Az első rész ódaisága a vers második felében elégikus hangulatúvá válik. S talán nem túl merész állítás az sem, hogy az utolsó szakasz szentenciaszerű záró mondata epigrammatikusan rekeszti be a sorson, életen meditáló, vitatkozó költői vallomást.

Arany lírája ezen a ponton már-már átlépi a romantikus líra kereteit. A vers végső üzenetének, a sztoikus magatartás eszménnyé növesztésének, magasztosításának szándéka maga a sorsvállalás.

Erkölcsileg a nehezebbet, de a nemesebbet, jobbat vállalni szükségszerű. A vers feloldása panteistajellegű. Ez persze nem menekülés. Arany nem tud és nem is akar menekülni. Vállalja feladatát, felülemelkedik a gyötrelmeken: ez is a mandátumos költői attitűd következménye. S láthatólag nemcsak az epikában kísért, hanem a lírai vallomást is átszínezi.

A Mint egy alélt vándor... és a Visszatekintés című versek szintén a létösszegző, meditatív, számadás típusú versek csoportjába tartoznak. Az idő rövidsége és a befutatlan pálya, a vágyak és a valóság örök ellentétei jelennek meg bennük. A vállalt feladat megoldása és a megpihenni vágyás közti ellentét kelti fel a pillanatnyi összegzés szükségszerűségét.