A Letészem a lantot párverseként is értelmezhető az Ősszel című költemény. A kettős hangulatiság egyrészt a versben megjelenő és megidézett költői magatartások ellentétességéből következik, másrészt az ezt megteremtő költő belső küzdelmének következménye. A vers ebben is hasonlít az előzőre.

Az Ősszel1850 októberében keletkezett. A két költő (Homérosz és Osszián) szembeállításával két költői magatartás, világszemlélet és természetesen két kor ütközik egymással. Homérosz a verőfényes és életvidám antik görög világ jelképes alakjaként derűs, optimista olvasmányt kínál (a vershelyzet a szobájában könyvespolca előtt tétovázó költőt mutatja). Osszián, kelta bárd pedig a jelen létállapotához (elkeseredettség – „őszies”) jobban igazodó „ködös, homályos énekével” kínál lelki rokonságot a vers költőjének.

A két költő szembeállítása azonban nemcsak az időszembesítés, hanem az értékszembesítésszempontjából is fontos. Homérosz világa a szorgalmas és optimista reformkor világával rokon, Osszián a jelen kiábrándultságának, értékveszteségének, a szabadságharc elvesztése miatt érzett letargikus hangulatnak lírai megszemélyesítője.

Különös érdekessége a versnek, hogy az epikus művek esetében mindig figyelmes és az epikus hitel szükségességét szem előtt tartó Arany Osszián költeményeit valós költői termésnek tekinti (bár a költemények hitelességét sokan vitatták, mégis egyenrangúnak tekintették a költőjét Homérosszal).

Osszián a kelta–ír–skót mondavilág legendás költője, akinek nevét Európa-szerte James Macpherson tette ismertté. Először 1760-ban jelentetett meg egy 15 versből álló gyűjteményt, majd 1762-ben a Fingal és 1763-ban a Temora című angolra átültetett romantikus prózai eposzt. 1765-ben gyűjteményes kötetben adta ki Ossziáni költeményeit, amelyeket a IV. század óta a szájhagyomány őrzött meg. A rövid idő alatt hallatlan népszerűségre szert tett művekről a kortárs angol irodalomtörténész és kritikus, Samuel Johnson minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy irodalmi hamisítványok, de ez sem ártott a „kor lelkületét” kielégítő műveknek. Arany számára a „trójai legenda” sem igazolt tény, hiszen Schliemann csak 1870-ben tárta fel Priamosz király várának romjait.

Az Ősszel szimmetrikus szerkezetű költemény. Két nagyobb részből áll. A tíz strófa közül az első öt a homéroszi világot, a második öt az ossziáni világot idézi meg.

A vers szerkesztési elvét az ellentét határozza meg. A nyitókép őszi hangulata után a nyári világ (Homérosz) képei következnek. Az „ossziáni rész” kezdetét pedig a nyárbúcsúztató sorok jelzik. A refrén szerepe is kettős. A homéroszi világ elutasítását erősítik meg a szakaszzáró sorok, a visszahozhatatlan múlt ábrándképeit rombolják szét az első részben, míg a másodikban felerősítik az egyes szakaszok hangulatiságát.

Mindkét egységnek van egy bevezető versszaka: az 1. és a 6. versszak.

Ugyanakkor az 1. versszak az egész mű szempontjából is bevezető, hiszen az alaphelyzetet és témát egyaránt előlegezi, míg a verszáró strófa nem csupán a második egységet, hanem az egész verset is lezárja.

A két rész belső szerkezete is hasonló. A távlati kép folyamatosan szűkül mindkettőben:

Az Ősszel strófái nyolcsorosak, jambikus lejtésűek. A szakaszok sorainak szótagszáma alapján két négyes egységet fedezhetünk fel (8-8-8-8-8-9-8-9). A rímképlet: a b a b c d c d, keresztrímes.

időszembesítő vers: a jelen, múlt és jövő idősíkjainak együttes megjelenése egy költeményben, rendszerint összehasonlító szándékkal

értékszembesítő vers: értéktelített és értékhiányos állapotokat ütköztető verstípus; gyakran társul időszembesítéssel is