Alphonse de Lamartine (e. alfonz dö lamartin, 1790–1869), költő és politikus, vidéki nemesi családból származott. 1833-tól képviselő, az 1848-as francia forradalmi kormány külügyminisztere, lényegében a kormány vezetője. A második császárság idején visszavonult a politikától, és csak az írásnak élt. 1867-ben a rendkívül szegényes körülmények közt élő költő számára a császár évjáradékot biztosított.

Költészete Termékeny szerző volt. 1830-ban jelent megKöltői és vallásos harmóniák című második kötete, de írt történelmi tárgyú művet is, A girondiak történetét (1847) és verses regényt, Jocelyn címmel.

Költészetét a lélek mélyén lakó titkos személyiség megidézése jellemzi. Tárgyai az emlékek, elmúlt szerelmek és a mulandóság. Vallásos idealizmussal átitatott versei egyszerre a francia hagyomány és megújulás igényével teltek.

A tó Legismertebb költeménye A tó című elégia (1820). Az angol tavi költők élmény- és hangulatlírájának francia változata a vers. A elégia valójában emlékvers, a boldogság emlékének, egyedi nagyszerűségének a verse, amely túllépve a személyes emlékélmény szintjén, filozofikus kérdésfelvetésig vezet, s válik az idő és az időtlenség, az élet és a halál, a természet és az ember ellentéteinek, kapcsolatainak művévé. A halandóság költeménye – a boldogság tünékenysége csak jelképe az egész élet mulandóságának.